Abban az esztendőben, amikor a szokásosnál előbb köszöntött be a tél, november végén szitálni kezdett a hó. Előbb csak pelyhenként, mintha égi kopasztóasszonyok teknőiből sodorná a szél, aztán sűrűbbre váltott, s hullott, hullott szakadatlanul.
Fotó: Dávid Csilla
Mosolyogva fogadták sokan, némelyek legyintve, hogy úgyis veszendőbe megy ez a korai áldás, amint abbamarad a hullás, s erőre kap a nap. A hóhullás azonban nem maradt abba. Napok óta érkeztek, rakódtak egymásra a pelyhek, bokányi, hamarosan térdnyi takaró borult a tájra, egy hét elteltével pedig már derékmagasságig tornyosult a fehérség. Járatokat lapátoltak benne, hogy el lehessen jutni a kapuig, onnan a boltig, a buszmegállóig, hisz bevásárolni, munkába is csak el kellett jutni valahogy.
A kezdeti mosoly helyett aggodalom látszott az emberek arcán. A bokáig érő hóban még jókat ugrándoztak a gyerekek, visongva szánkóztak a közeli domboldalon, s a felnőttek is kedvtelve gázoltak át egy-egy nagyobb buckán, de mire térdmagasságig ért a hótakaró, már körülményesebbé vált a járás, a játék, a kisebb gyerekek elakadtak benne, s a hóangyalok is igencsak vaskosra sikerültek az udvarok kevésbé forgalmas részein. A szerszámoskamrából előkerültek hát a hólapátok, és gyakran lehetett látni gyöngyöző homlokú felnőtteket, amint fejcsóválva takarítják el a havat a járdákról. Mire derékmagasságúra hízott a hó, egyre többen kémlelték fátyolos szemmel az eget, a gyapjas hófelhőket, amelyek eltakarták a napot, s csak hullatták magukból kristályos terhüket. Rosszat sejtenek, mondogatták egymásnak a népek, miközben összetalálkoztak az egyre magasabb falú hójáratokban botorkálva. Ki-ki a saját ügyeit próbálta intézni, de egyre nehézkesebbé vált a közlekedés, a mindennapi teendők elvégzése. Kezdetben csak pár percet, majd órákat késtek, végül teljesen elmaradtak az autóbuszok. A település körül áthatolhatatlan hóakadály alakult ki, amelyen sem a posta, sem a pék, sem a boltos kisfurgonja nem jutott keresztül. Egyesek kocsival próbálkoztak útra kelni, mások kerékpárral, de senki sem jutott messzire. A hó pedig csak hullott, hullott, az alacsonyabb épületeknek már az ereszéig ért. A távvezetékek nem bírták a terhelést. A rárakódó teher alatt megroggyantak, elszakadtak a drótok, s a házak áram nélkül maradtak. Ekkorra már sírás-rívás hallatszott mindenünnen. Az emberek hullatták gyönggyé fagyó könnyeiket, csak zokogás és a kopogó könnycseppek hangja visszhangzott a kihűlő falak között.
A könnycseppek pedig, ahogy odakinn a hópelyhek, csak szaporodtak, hulltak egymásra, ellepték a pincét, a padlást, a szobákat, az emberek így az udvarra szorultak a temérdek könny elől. Akkor fogta el őket igazán az ijedelem. Még a szemük is felszáradt hirtelen. Csak néztek egymásra, elveszetten, legszívesebben szűköltek volna, miként hideg éjszakákon a farkasok.
S ekkor az egyiküknek eszébe jutott, hogy a művelődési ház óriási épületét még nem sírta tele senki, oda be lehetne húzódni a hideg elől. Egymásnak kiáltva adták tovább az ötletet, s azonmód munkához láttak. Ki-ki lapátolta a saját udvarából, a saját háza elől a havat, módszeresen haladva a kultúrház felé. Az idősek és gyerekek szánkón húzták el azokat, akik a csúszós havon nem tudtak közlekedni. Órák, napok múltak el fárasztó, izzasztó munkával, s nagy sokára sikerült mindenkit a kultúrházba menekíteni. A színházteremben, a kimustrált székek egyikével, begyújtottak a vaskályhába, amivel régen, még a közvilágítás bevezetése előtt fűtöttek, s egy előadáshoz szolgáló kellékfazékban teát főztek rajta az asszonyok. A pattogó tűz fényében, gőzölgő kabátjukkal a vállukon, magukba roskadtan ücsörögtek a falubeliek, mindannyian, tenyerüket bögrébe mért teájukat tartva melengették.
A beállt csendet jajkiáltás szakította meg. Egy csepűhajú leányzó jajdult fel. Domborodó hasát tapogatta. Még ez is, morgolódtak az emberek, kelletlenül pislogva a „megesett” felé, de a férfiak csakhamar arrébb húzódtak, helyet adva a segédkezni próbáló nőknek, meg a vajúdó gyereklánynak. Mire a vaskályhában megcsendesedtek a lángok, gyereksírás visszhangzott a kultúrház csupasz falai között. Na lám, na lám, mondogatták a népek, miközben a sebtében bepólyált gyermek kézről kézre járt. Némelyek el is mosolyodtak.
Eközben odakinn mintha alábbhagyott volna a hóesés, s a felhők mögött, a horizonton, halvány fénnyel kigyúlt egy csillag.
