Vannak kezdőpontok, amelyhez mindig vissza kell térnie az embernek, ha testét és lelkét fel akarja üdíteni, hogy új erőre kapva folytathassa az útját. A magyar történelem számára ilyen kezdet Szent István király műve.
Az államalapítás kezdőpontja nélkül ma a Magyarországnak nevezett ország nem létezhetne, ezzel mindannyian tisztában vagyunk: sem a magyar állam, sem a magyar haza. Mindkettő a kezdetből szívja létezésbe hívó életerejét. A haza – amely általunk és bennünk él – és az állam – amelyben mi élünk – nem mindig esik egybe, de ez a tény az előbbi állításon semmit sem változtat.
Fotó: Molnár Edvárd
Ez a magyarázata, hogy a Szent István-i művet a határon túl is ugyanúgy megünnepelhetjük, hiszen első királyunk nemcsak államalapító, hanem mindenekelőtt hazát teremtő király volt, a hazát pedig hozzá fűződő ragaszkodásával a szívében őrzi az ember. A szavakon nem érdemes összeveszni, de tény, hogy a megmaradt országon belül élők is a haza megteremtését ünneplik augusztus 20-án, hiszen az államon és a hozzá tartozókon vajon mi ünnepelni való volna? A kirótt adók, az életünket szabályozó szigorú törvények és az azoknak érvényt szerző erőszakszervezetek létezése okot ad bármiféle örömre? Ezekre ugyan szükség van, de nem tőlük érezzük hazánknak az országot.
A haza a szívben él, és ezért lelki-szellemi értelemben kapcsolódik a kezdőponthoz, a hazateremtéshez, az állam viszont anyagi értelemben kötődik a maga kezdetéhez, az államalapításhoz, ez pedig hatalmas különbség. Az utóbbi egy időben megvalósuló, korszakokon átnyúló történelmi és jogfolytonossági kapcsolat a múlt kezdetpontja és a jelen között, az előbbi viszont egy belső és időtlen, jelenvalóvá tevő kapcsolat a kezdettel.
A magyar jelen és való szavak összetételéből kialakult fogalom tökéletesen kifejezi a lényeget, mert a szívben megélt élmény itt és most teszi valósággá, jelenvalóvá bennünk a hazát és megteremtésének a létezésbe mély gyökérzettel kapaszkodó kezdeti szándékát.
Példával talán könnyebben érthető: ezt az élményt éli át az ember, amikor a himnuszt szívből, átéléssel énekli. Az élmény a kezdőpontból áradó létéltető erővel tölti el az ember lelkét és szellemét. Emiatt az ember úgy jár hozzá vissza, nemcsak az ünnepnapokon, mint a sivatagi kúthoz a szomjazó. A lélek és a szellem vágyja az őt éltető erőt, amelynek a fellelési helye és az elérhetési ideje mindig ugyanott keresendő: a létezésbe léptető kezdetben.
A kezdetből áradó létéltető erőről tudni kell, hogy nemcsak belőle sarjad ki, hanem általa van minden, ami van. Ezen a ponton a filozófia nyelvéről lassan át kell térnünk a vallás nyelvére.
A kezdet az a pont, amely átvezeti a létezőt az időtlenből és a térnélküliből a létezésbe, az időbe és a térbe. Ugyanez a kapuként működő, két irányban is nyitott origó engedi vissza az utolsó napon a létezőt a létezés forrásához, de ekkor már a mi szemszögünkből látva végnek mondjuk. A görög filozófián és a keresztény teológián nevelkedett európai gondolkodás, amíg még volt hite, ezt az átvezető középpontot, ezt az egyszerre Kezdetet és Véget a hellén bölcselet nyelvén, de a keresztény hit talaján állva Logosznak nevezte. (Magyarul Szó, a bibliai fordításban pedig Ige.) A Logoszt Krisztusban ismerte fel. E hit szerint minden Istenhez visszavivő út a Logoszon keresztül vezet, de ez fordítva is igaz: minden valós létezés esélyével megszülető mű és lény rajta keresztül, az Ige isteni akaratot közvetítő krisztusi akaratával léphet a világba. A Szent István-i mű, a magyar államalapítás is.
Ebben csaknem ezer éven át szilárdan hittek a hinni tudó magyarok. Ennek adott kifejeződést I. István oltárra emelése 1083-ban. Az államalapító szentté avatásában az a hit fogalmazódott meg, hogy a krisztusi akaratot tükrözi az első magyar király által létrehozott mű. (Az előbbiekből egyenesen következik, hogy ez nemcsak a magyar államalapításra érvényes.) Az a mű pedig, amely a krisztusi akaratot tükrözi, valamiképp Krisztust is láthatóvá teszi a világban.
Ennél többen is hittek eleink, amikor Magyarországot Mária országának keresztelték el. Hogyan kell értenünk ezt a hitvallást modern, racionális gondolkodásmódunkkal, és lehetőleg úgy, hogy az a szentek tiszteletét nem vallóknak is mondjon valamit?
A benső, lelki-szellemi világban a szellemi azonosság és a lelki rokonság köti össze egyfajta hierarchiában a külvilág anyagi tartalmait. Ebből kiindulva kell rákérdeznünk, hogy kinek a birtoka lehet legfelsőbb fokon és nem anyagi értelemben a Szent István-i mű, Magyarország? Ahhoz kell tartoznia, aki Krisztust a világra szülte, szellemi, lelki értelemben ugyanis minden az Istenanyához tartozik, ami vagy aki a Krisztust a cselekedeteken keresztül láthatóvá teszi a világban, a hívők szerint pedig Magyarországnak pontosan ez a feladata.
Ebben is szilárdan hittek legalább ötszáz éven át a hinni tudó magyarok, a katolikusok pedig még ennél is tovább. Természetesen nem a filozófia és a teológia nehezen érthető nyelvén fogalmazták meg hitvallásukat, hanem azzal az egyszerű gondolattal, hogy Szent István halála közeledtével, Nagyboldogasszony napján felajánlotta az általa alapított országot Szűz Máriának, és Magyarország attól kezdve Mária országa.
Erre a legnagyobb Mária-ünnep után öt nappal jó emlékeztetni, már azért is, mert Hartvik püspök legendája szerint kilencszázharmincnégy évvel ezelőtt I. László parancsára szintén Nagyboldogasszony napján kísérelték meg I. István testét kiemelni a sírjából. A sziklával eltorlaszolt nyughely azonban mindaddig ellenállt az emberi akaratnak, amíg unokatestvérét, a trónviszályban letaszított Salamont szabadon nem engedte fogságából László, így végül öt nappal később, augusztus 20-án nyithatták meg a sírt és emelhették az oltárra az államalapító király testét.
Ez volt a kezdőpontja augusztus 20-a ünnepének. Kilenc évvel később a szabolcsi zsinat elrendelte István király szentté avatása napjának megünneplését Magyarország-szerte.
