A múlt hét végén hatalmas csempészbanda foglalta el a Szegedről Szabadkára tartó magyar vonatot, majd ugyanez a tömeg Röszkénél átszállt a szerbiai vonatba, és ugyanolyan hévvel folytatta a feketézést, mint a szomszéd országban. Ezúttal nem párizsit, sajtot, virslit meg más egyéb élelmiszert vittek a svercelők, hanem a kultúrát cipelték. Ki a kabátzsebben jól eldugva, ki a farzsebből kotorászta elő, de volt belőle a női táskákban, vonatülésen, zongoratáskában, egyszóval mindenütt, szinte lépni alig lehetett. S még akkor arról nem is beszéltem, mi minden lehetett a fejekben!
Merthogy kisvártatva már a levegő is tele volt vele. Mindet belepett a csempészáru, a csempészek meg mindent elleptek. Na, de ne szaladjunk ilyen nagyon előre.
A Kultúrcsempész Sínbuszfesztivál rendezvénysorozat kétségkívül legattraktívabb, illetve legizgalmasabb akciója maga a csempészet Szegedről Szabadkára és vissza. Szegeden az Alsóvárosi Tóth vendéglőben már délelőtt megkezdődött a felolvasás. Két nyelven: magyarul meg szerbül olvastak fel az alkotók műveikből. A közönség meg, ha kíváncsi volt rá, figyelhetett, ha nem, beszélgetett a sokfelől érkezett irodalmárokkal vagy irodalomkedvelőkkel. Aztán eljött az ideje az indulásnak. A Káoszkommandó legfontosabb embere, a cilinderes úriember (Farkas Tamás) megafonnal invitálta a különleges utazásra az alkotókat és érdeklődőket. Aki felvállalta a kultúra csempészését ezen a napon, nem fizetett menetjegyet. Egy pecsétet nyomtak a kézfejére, egy jelet, hogy a brancsba tartozik.
A magyar vonaton pillanatok alatt fergeteges hangulat kerekedett. Előkerült a Cabaret Medrano trió harmonikája, és Horváth Gábor húzta a ... mit is? Nem a talp alá valót, hanem a harmonikát. Sör, bor és pálinkagőzös hangulatban futott be a vonat Röszkére. A cilinderes megafonos fiú kinyilatkoztatta, hogy elértünk az időkapuhoz. Senkinek eszébe sem jutott tiltakozni, hogy az egymástól 40 kilométerre lévő két város között nem lehet egy vonaton eljutni, hanem le kell szállni a magyarról, és átülni a szerb vonatba. Mintha tényleg valamilyen más bolygóra indulnánk. Mondom, ez nem zavart senkit. Gábor Röszkén is húzta, a vámosok, vasutasok csak néztek értetlenül, s mindenféle különösebb szervezés nélkül egyszer csak előkerültek Szokola Mária hulladékból készült kalapjai. Rögtönzött divatbemutató zajlott, természetesen a kalapok ihlette szövegek kíséretében. A modellek táncra perdültek, a közönség meg vidám volt.
Ismét a cilinderes megafonos fiú: a feketézők beszállhatnak a Szabadkára induló vonatba. Becslésem szerint másfél óráig tartott az út a határtól Szabadkáig. Az írók, költők felolvastak, magyarul is meg szerbül is, a modellek újabb kalapkölteményekben illegették magukat, volt bőséggel pogácsa, édes sütemény, sör, bor meg pálinka is. Az egytől egyig mosolygós, sőt kifejezetten vidám fiatalok és kevésbé fiatalok láthatóan élvezték a rendkívüli utazást.
Én igyekeztem a szervezőkkel beszélgetni. Oda imbolyogtam Orcsik Roland és KollárÁrpád költőkhöz, akiknek az agyából hat évvel ezelőtt kipattant a Kultúrcsempész Sínbuszfesztivál ötlete. Hiába igyekeztem bármit is megtudni. Nem ment. Beszéltek arról, hogy ezt a vonatot, amin most éppen utazunk, Mátyás király adta a nemistudoménkinek, a Sirbik Attila meg tulajdonképpen E.T., de lehet, hogy nem, hanem csak valamilyen rokonságban áll vele, s megyünk egy olyan bolygóra, ahol … Kitört a röhögés. Hát itt aztán komolyan beszélgetni nem lehet.
Aztán mégis csak sort kerítettünk rá. KollárÁrpád, a főcsempész, a Sínbuszfesztivál alapító atyja szerint, bármennyire is izgalmas ez az utazás meg a történések, ez már nem sínbuszfesztivál.
– Ha maga a Mir űrállomás zuhanna is ide közénk, akkor sem utaznánk vele. Sínbusz csak egy volt. Nincs többé sínbusz, ilyen értelemben nincs többé sínbuszfesztivál sem. Már ez sem az. Már ez is csak egy fikció. Az igazi sínbuszfesztivál tavaly volt. A jövőben maximum búcsúkoncerteket tudunk adni, úgy, mint az LGT 23-at vagy 40-et, de az már nem az igazi – mondta kategorikusan.
Orcsik Roland költő, a másik alapító atya, a másik főcsempész ugyanezen a véleményen van.
– Semmiképp sem szeretnénk egy olyan fesztivált csinálni, hogy bemegyünk egy vonatba, és akkor megcsináljuk. Azt bárki meg tudja csinálni. Van egy plusz atmoszféra, és kész. A régi sínbusz egy történelmi bőrönd is volt, egy vulkánfíber, amiben a különböző korszakok történései vannak benne: a második világháború, a Tito korszak, a kilencvenes évek túlélő korszaka. Ezt mind bemozgatta. Mi, akik ezt elkezdtük, tulajdonképpen a kilencvenes évek generációjához tartozunk, akik elmentünk Vajdaságból Szegedre élni. Ez egy generációs szimbólum is – magyarázta.
A kétlakiság okozta, a kapcsolattartás igénye hajtotta őket, meg még valami: összeterelni a régió alkotóit, hogy megismerjék egymás irodalmát. A szerbek és magyarok közötti feszültséget nem úgy akarták oldani, hogy beszéltek egymás megismerésének fontosságáról, hanem egyszerűen meghívták a szerb, a horvát a bosnyák stb. írókat, és rájuk bízták, érezzék magukat úgy, ahogyan nekik jól esik. És mindenki élvezte, mert utazni jó, vonatozni még jobb, és ha valaki nyitott a kapcsolatteremtésre, az irodalmi befogadásra, akkor ezen az eseményen volt rá lehetősége. És kapcsolatok, ismeretségek születtek. Az elmúlt évek alatt kultikussá vált a Sínbuszfesztivál. Irodalmi körökben egzotikumként tartják számon. Erről beszélt nekem Petar Milosevics budapesti szerb költő is.
– Látja milyen csodálatos! Maga leszólított engem, hogy beszélni szeretne velem, én azonnal indultam. Mert ez egy vonaton természetes. Ismeretlenekkel szóba elegyedni, idegenek sorsába belátni. Ez a legszebb ebben az egészben. Lehet ismerkedni, vagy csak nézelődni. Rendkívül jó ez a fesztivál. Én először vagyok itt, nagyon sokat hallottam róla, de nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, és ez így van jól, ahogy van, nem, ahogyan én elképzeltem. Azt kérdezi, hogy megtalálja-e a helyét a kultúra a bor- és sörgőzös vonaton? Hát persze, hogy meg. A kultúrának minden közeg megfelel, illetve maga teremti meg magának a közeget az adott pillanatnak megfelelően, és szerintem ez egy nagyon jó ötlet.
A szerbiai szerb írókkal is beszélgettem. Valamennyien csodálatosnak, bámulatosnak, fergetegesnek mondták a Sínbuszfesztivált. Dejan Čančarević, Marjan Čakarević és Dejan Matić különlegesnek, pótolhatatlannak mondta a Sínbuszfesztivált. Amikor elmondtam nekik, az alapító atyáktól tudom, többet nem lesz Sínbuszfesztivál, Dejan Matić azonnal felhorkant: ez nem lehet, egy ilyen remek dolog nem szűnhet meg, mondta.
– Én Belgrádból mindent meg fogok tenni, hogy továbbra is életben tartsuk ezt a fesztivált. Ez egy kincs. Itt élünk szerbek meg magyarok évszázadok óta egymás mellett, és nem ismerjük egymás kultúráját. S pontosan ez, a nem ismerem a másikat érzés a táptalaja a feszültségnek. Ez egy nagyon jó lehetőség az ismerkedésre, a kultúrák összefonódására. Ennek élnie kell – mondta balkáni vehemenciával.
Mikola Gyöngyi szegedi irodalomtörténész azt mesélte, hogy kettős célja van ennek a fesztiválnak, egyfelől oldani a határátlépéssel járó görcsöt, másfelől pedig lazítani azon a berögződött képen, hogy az irodalom az valami akadémikus dolog, csak a kiválasztottaknak szól. Itt a sínbuszon mindenkihez eljut, az utashoz, a költőtárshoz, s ha úgy akarja még a jegykezelőhöz is.
Berényi Emőke, a Káoszkommandó tagja szerint az alapító atyák belefáradtak a pénz utáni rohangálásba, azért mondják, hogy nem lesz több feketézés a kultúrával. Ő nagyon szeretné folytatni, szögezte le, és a szája sarkában megjelenő cinkos kis mosoly kíséretében még hozzátette: nem is olyan biztos, hogy nem lesz több mozgó fesztivál, lehet, hogy egyévnyi pihenőre van szüksége a két főcsempésznek.
A feketézők sikeresen átcsempésztek mindent, ami náluk volt. Szabadkára érve a Lifka Art Moziban, a Kosztolányi Színházban és a Raktárban értékesítették a csempészárut.
Másnap Szabadkáról sínbusz helyett az új orosz dízelvonattal indultak vissza Szegedre. De a szabadkai állomáson indulás előtt már a restiben megkezdődött a buli, aztán a resti előtti teret is betöltötte a kultúrcsempész népség. Felolvastak, zenéltek, a vágányok között pedig beszállás előtt Mészáros Gábor és Mikes Imre Elek, Kosztolányi színház művészei egy performanszot adtak elő. S elindult a feketézők vonata vissza Szegedre. Velük ment az írókon, költőkön, irodalom tudósokon és kedvelőkön kívül Bakos Árpád meg Miroslav Jovančić, ők szolgáltatták a másnapos zenét a vonaton. Idefelé a felolvasásokat úgy jelentették be, hogy „felolvasás hurkával és piskótával” a visszafelé úton már csak „cefreillatú felolvasásnak” mondták.
Elmentek. Biztosan nagy buli volt a visszafelé úton is. Én nem tartottam velük, de mivel a Kultúrcsempész Sínbuszfesztiválra megjelent a Symposion Sínbusz-különszáma, ezt lapozgatom. Ami ugyanis a vonaton elhangzott, szerbül és magyarul is megtalálható a folyóiratban. A különszám (egy könyv) rendkívül igényes, izgalmas képzőművészeti album és irodalmi folyóirat. Idén az IPA pályázaton nyertek a szervezők pénzt a VI. Kultúrcsempész Sínbuszfesztivál programjaira. Hogy hogyan lesz jövőre, majd meglátjuk. Én azoknak szurkolok, akik életben szeretnék tartani.
