Elcsendesedtek emlékhelyeink. Mélyszínű grániton ezüst pikkely, moha, páfrány és virág. Bujdosó erezet fáradt márványköveken, arany véset, nevek, évszámok, juhar, magányos angyal. Magas homlokát hideg eső mossa, alatta ázott avar, apró krizantém. Emlékeink. Felfeslenek és bőrig áznak szobraink. Ezt írtam a halottak napján készült almás fénykép alá. Azt is, hogy: Bronzba öntött, fényes vasemberek és gyászszalagos emlékhelyeink is nyirkos szürkeségben. Állnak. Hiszen sehova sem mehetnek, hiszen sehova sem mehetünk őseink emléke nélkül. Két fogoly. Két alma a megbicsaklott fejfán, szeretetből fűben, szobormagányban.
Fotó: Léphaft Pál
Elcsendesedtek emlékhelyeink. Temetőszagú íráshoz semmi kedvem. Gondoltam, megírom, nem lesz kegyeletsértő, új emlékhelyünknek szoborpárja késztetett, az eső és két alma is egy szerény sírhalmon.
Elcsendesedtek emlékhelyeink. A csúrogi dögtemetőben megtépett ruhában egy férfi koravén gyerekkel. Áznak a feszületnek háttal. De nem az őszi esőben fáznak. Emberi hiúság nyomja még arcukat, tömjénillatú beszédek, testüket, fonnyadó virágok. Mért is olyan idegenek? Hiszen azok. Mért csak háttérnek jók emlékező beszédekhez? Mért tűnik oly távolinak mögöttük az arc nélküli Krisztus? És mért nem elég, fájdalomnak, feloldó, megbocsátó emlékezésnek kőből rakott szélárnyékban a drótból és patinás lemezekből állított újkori corpus? Kis kavicsként magányos, a falban, árva? Nem elég súlyos, nem elég poétikus a csupasz pléhkrisztus és annak árnyéka? Mért nem elég, ha elveszejtett szeretteink arcát mi magunk képzeljük a megfeszített töviskoronája alá? A kitáguló tér és egy meghitt jel, visszafogottság, esetleg két piros alma a feszület előtt, kevés lett volna? Vagy kevés a fájdalom, ha egyedül állunk az erős kőből rakott szélárnyékban? Mennyi a kevés és mennyi a sok? Mért nem csak a szobrász készíti nappal, amit megálmodott éjjel? Vagy öntés előtt más keze is nyúl a szoborba? Égi vagy evilági? Vagy már ez is felcserélődött? Hiszen a tér több mint, ami rajta áll. Hiszen mindaz, mit fejben megőriztünk és felépítettünk, évtizedek bizonyítják, lerombolhatatlan. Emlék. Csak arcunk és a szobrok színe változik idővel. Mint két alma a fűben, jó lenne ülni szobor egyszerűségben. Kidőlt fejfáról piros almaként nézni az égre. Vagy színes tintákról álmodva fehér tollal írni a zsolnai kékre. Jó lenne így vigyázni őseinkre, és kibékülni a világgal. Hallgatni. Állni. Egymás fogságában.
Fotó: Ótos András
Elcsendesedtek, velünk maradnak emlékhelyeink, a kövek és koravén szobraink. Nincs teljesség egyszerűség nélkül, és nincs egyszerűség alázat nélkül. Ázni kellett volna, megtisztulásig.
