Az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság döntése precedens értékű lehet, legalábbis annak a 101 embernek az emlékét illetően, akiket Bezdánban, az isterbáci legelőn gyilkoltak le a partizánok 1944. november 3-án, mondta Karlo De Negri szabadkai ügyvéd, aki segített a Kollár családnak, hogy Kollár Mária édesanyja, Midlinszki született Lovász Mária, édesapja és férjének édesapja, valamint fivérei kivégzése kapcsán ítélet szülessen arról, hogy az akkor fiatal férfiakat ártatlanul végezték ki.
Midlinszki Mária máig nem tudta kiheverni édesapja halálát, pedig már hetven év eltelt azóta. Mint mondta, még a mai napig látja, hogyan feküdt édesapja arccal leborulva az árokban, vérben úszva.
– Én kilencéves voltam, az öcsém pedig nyolc, amikor elvitték édesapámat. Isterbácon laktunk, nem messze attól a helytől, ahol édesapámat kivégezték. Édesapám juhász volt, és amikor reggel jöttek érte, még aludt. Láttam én, hogy nagyon sok ember közeleg, beszaladtam és mondom anyukának, apukának, hogy nagyon sok ember jön erre. Mikor bejöttek, mondják apukának: viszik. Apuka megkérdezte: hova? Csak két óra hosszai munkára, mondták. Nagyapám azt kérdezte, menjen ő is, amire azt felelték, ne, mert ő már idős, nem tudja rúgni az ásót. Csak a magyar embereket szedték össze, meg néhány németet. Mentek házról házra. De nem csak két óra hosszára vitték el. Vártuk őket, nagyapa a birkákat sem akarta kiengedni, várta a fiát. A faluból is sok embert elvittek az isterbáci legelőre, egy házba. Láttuk, hogy jönnek, mennek az emberek, de apuka sehogy hogy haza érjen. Anyuka küldött az öcsémmel ebédet, gondolta már megéhezhetett, régóta oda volt. De az öcsémet délben már nem engedték be a partizánok, sem a szomszéd fiút. Egyszer csak hallottuk a lövöldözést, és anyuka már tudta, hogy az embereket lődözik le. Nem is mertünk odamenni mindjárt, csak amikor elmentek a partizánok. Az én anyám ment oda elsőnek, és mindjárt mondta: jaj, itt van apád. Én még megörültem, hogy élve maradt, mert volt ott egy ember, aki élve maradt, könyörgött is hogy vigyük haza. De mi az apámat kerestük. Nem maradt élve. Esős idő volt, és az árok megtelt véres vízzel. Édesapám hátulról kapta a lövést, leborult. Aznap nem is mertük elvinni őket, de másnap az egész falu kiment a legelőre, hogy eltemesse a halottját, a földeken itt-ott, mert gyorsan el kellett hagynunk a falut. Majd csak később, tavasszal temettük el őket rendesen, egyházilag – mesélte el röviden édesapja és a család tragédiáját Midlinszki Mária. Hozzátette: – Nem volt szabad ezekről a történtekről beszélni. Éveken keresztül hallgattunk róla. Féltünk. És még mindig előttem van az a kép. Még mindig fáj az, amit láttam, mondta a megtört asszony.
Kollár József, Midlinszki Mária veje kezdett el foglalkozni még 25 évvel ezelőtt a család tragédiájával, hiszen nemcsak anyósa édesapját végezték ki akkor Isterbácon, hanem apósa családját is ugyanazon a napon, ugyanaz a tragédia sújtotta. Kollár József elmondta, hogy bár számos könyv született, amelyek éppen a bezdáni kivégzésekkel foglalkoznak, illetve Siflis Zoltán rendező is készített egy dokumentumfilmet erre a témára, és bár mindegyik esetben meg voltak említve az áldozatok név szerint, úgy érezte a tényleges rehabilitációra csak akkor kerülhet sor, ha a bíróság ítéletet hoz ez ügyben. És bár anyósa éveken keresztül ellenállt, hiszen félt a következményektől, a megtorlástól, József kezdeményezésére 2012-ben végül Midlinszki Mária átadta kérelmét édesapja, Lovász Sándor, valamint férjének rokonai, Midlinszki István, József és Ferenc rehabilitálására a szabadkai Felső Bíróságon. Meg is született az első fokú végzés, ami szerint a bíróság el is fogadta a rehabilitációs indítványt. De mint arra Karlo De Negri ügyvéd rámutatott, habár a bíróság a nyomozó elv alapján kérte az illetékes állami szervektől, hogy küldjék meg az említett személyekről rendelkezésükre álló adatokat, sem a Jugoszláviai Történelmi Levéltár, sem a Szerbiai Történelmi Levéltár, sem a Vajdasági, sem pedig a Zombori Történelmi Levéltár, de még az igazságügyi minisztérium sem bocsájtott a rendelkezésére adatokat arról, hogy az említett férfiak miként haltak meg.
– Ha mi a bíróságnak megküldött adatokra hivatkozunk, valószínűleg nem érünk el sikert, ugyanis az illetékes levéltárak egyike sem bocsájtott a bíróság rendelkezésére adatokat, arra hivatkoztak, hogy nincs használható adat, a Népfelszabadító Bizottsági anyagok nem szólnak ezekről a személyekről. A dokumentumokat személyesen kellett begyűjtenünk – emelte ki az ügyvéd.
A család végül saját maga, ügyvédi segítséggel gyűjtötte be a szükséges dokumentumokat, a halotti leveleket. Összesen 101 férfi iratán, így a Lovász és a Midlinszki család hozzátartozói halotti anyakönyvi kivonatain ugyanaz a dátum (1944. november 3.) és ugyanaz az időpont (15 óra) volt bejegyezve, mint a halál időpontja. Az egyházi halotti bizonyítványban ugyanakkor bejegyezték, hogy bár a halál okát nem szabad bejegyezni, de mindenki tudja, a halált lövés okozta.
De Negri ügyvéd kiemelte, bizonyítékként benyújtották az anyakönyvi kivonatokat, illetve a történelmi dokumentumok alapján készült könyveket és a dokumentumfilmet is.
– És bár a szabadkai Felső Bíróság meghozta az ítéletet, védve az államérdekeket, a Felső Ügyészség fellebbezett, így az Újvidéki Fellebbviteli Bíróság másodfokon hozta meg a jogerős döntést, amely megerősíti a szabadkai Felső Bíróság döntését, vagyis elismerte, hogy ártatlanul, nemzeti alapon végezték ki ezeket a személyeket – tudtuk meg az ügyvédtől.
