Mészáros Erzsébet legszívesebben a fiatalságáról beszél. Mint mondta, nehéz élete volt, nem nagyon jutott ideje másra, csak a munkára. Úgy véli, a mezőgazdászok élete nagyon nehéz. Ha újraszületne és választhatna, soha nem hagyta volna ott a hivatalnoki állását, nem engedett volna férje nyomásának, így több ideje jutott volna lányára is.
A nehéz élet után, ma már a lányával együtt élvezhetik a nyugdíjas napokat, és 84 évesen szívesen tölti az időt dédunokái társaságában. Már megszokta azt is, hogy az élet Oromról újra Szabadkára sodorta.
Mészáros Erzsébet élete talán sok mindenben megegyezik egy mezőgazdasággal foglalkozó család háziasszonyáéval, egyben mégis más: dédmama, ami nem adatik meg sok embernek. Jelentős élettapasztalattal rendelkezik, számos nehézségen ment keresztül, mégis a rossz emlékekről csak röviden beszél. Pozitív, inkább a szép emlékeket idézi fel mosolyogva. Lánykorát, középiskolai tanulmányainak időszakát, melyet Szabadkán töltött, kollégiumban.
– Nekem is volt dédmamám. Amikor a szüleim összeházasodtak, akkor az idős szülőkkel éltek együtt. Engem is ők neveltek hétéves koromig. Amikor befejeztem a közgazdasági középiskolát, a községházán kaptam munkát, az archívumban, majd az adóhivatalban. Akkor még nem dolgozott ilyen sok tisztviselő a községházán, mint most, az adóhivatalban is csak két személy. A férjemet is a községházán ismertem meg, aki ott mezőgazdasági referensként dolgozott. De csak nyolc osztályt fejezett be, és amikor érvénybe lépett az a rendelet, hogy nem lehet nyolc osztállyal tisztviselő valaki, el kellett volna mennie Kanizsára, hogy befejezze a középiskolát, és kapott volna állást. A férjem azonban nem akart újra tanulni, hanem inkább arra kért, hogy hagyjam én is ott az állásom. Nem akartam, hiszen szerettem dolgozni. A munkatársaim is nagyon nehezen engedtek el, de addig-addig, hogy két év után felmondtam, hogy meglegyen a békesség a családban – magyarázta Erzsébet. Nagyon nehezen indult a férjével a közös életük, hiszen 8 hold földből nem nagyon tudtak megélni, így árendába vettek még szántókat, jószágot neveltek, illetve vásároltak egy traktort.
– Kifizettük a traktor részleteit, és akkor a férjem beállt a mezőgazdasági szövetkezetbe dolgozni, amin keresztül szolgáltatásként szántott másoknak, azoknak, akiknek nem volt lovuk. Így ezen keresztül biztosította magának a nyugdíjalapot és az egészségügyi biztosítást. Ennek köszönhetően kapta meg a nyugdíjat is. Miután nyugdíjba ment, élt még 14 évet, és lebetegedett. Meghalt, én pedig magamra maradtam. Addigra már a szüleim sem éltek, Ibike, a lányom pedig férjhez ment. Hat évig még munkáltattam a földet, de amikor betöltöttem a 80. életévemet, árendába adtam. Majd megoperálták a térdem, így most karmankókkal kell járnom. A gyerekek (a szerz. megj.: a lánya és a veje) döntötték el, hogy költözzek át hozzájuk. Így múlt el az élet – foglalta össze élete néhány évtizedét Erzsébet.
– Mindig mondtam Ibikének, hogy még véletlenül sem válassza azt az életet, amit én. Menjen tanulni, az könnyebb. De szeretni kell a földet is, mert az is ad jövedelmet, ha szereti és csinálja az ember. Nagyon megbántam, hogy otthagytam az állásom, de ha nem teszem, lehet elváltunk volna, mert a férjem restellte, hogy ő kint dolgozik a földeken, én pedig az urat játszom. De ha újraszületnék, nem hagynám ott az állásom semmi pénzért sem. Édesanyám nem is akarta, hogy iskolába járjak, csak a hetedik osztályig. De végül megengedte, hogy befejezzem a középiskolát is. És utána nem tudott belenyugodni, hogy minek jártam iskolába, ha végül a mezőgazdaságot választottam – mondta.
Erzsébet családja Oromon élt, ám általános és középiskolába is már Szabadkán járt.
– A háború alatt nem járt a vonat, amivel hazajöhettünk volna. A nyolc osztályt is Szabadkán fejeztem be. Az internátusban laktunk. De amikor befejeztük a nyolc osztályt, nem akarták a kanizsai gyerekeket felvenni a középiskolába, mert csak a gimnáziumban nyitottak magyar osztályt. Be is iratkoztunk délutáni szakra, de nem nagyon tetszett, és amikor lehetőségem volt rá, átiratkoztam a kereskedelmi szakra, ahol szerb nyelven folyt a tanítás – magyarázta. Elmondta, ez az időszak volt a legszebb. Gyakran jártak táncolni, habár saját bevallása szerint nem volt jó táncos, a keringőt nem tudta, csak a tangót, meg az ahhoz hasonló táncokat.
– Szerettem táncolni. A férjemmel nem sokat jártunk táncolni, ő nem nagyon szeretett. Előtte Szabadkán egy másik fiúval jártunk táncolni, akivel majdnem összekerültünk. Amikor berukkolt, szétmaradtunk. A Csajkás órásnál dolgozott, órásmester volt. Egy alkalommal, amikor szabadságra jött haza a katonai szolgálat alatt, eljött Oromra, és hívott, hogy menjek vele haza Szabadkára, de akkor már megígértem a leendő férjemnek, hogy hozzámegyek feleségül – mondta Erzsébet.
Majd miközben mesélt az életéről, a régi képek között matatott, ismét a diákotthonbeli évekről kezdett beszélni:
– Este nyolc órára bent kellett lenni az internátusban, aki nem ért vissza, kint maradt. Nem szöktünk ki soha, bent folyt a csintalankodás. Nem jártunk diszkóba. Volt, aki harmonikázott, mi pedig táncoltunk. De olykor, olykor meg is tréfáltuk egymást – nevetett, visszaemlékezve a csínytevésekre.
