Hetvenéves, mint a Magyar Szó. Ebből a hetven évből harmincötöt, tehát élete felét a Magyar Szóban töltötte. Lehet, többen is vannak, akikre ezek a jegyek ráillenek, Serer Lenkére mindenképp. Különösen az, hogy „magyarszósként” az életét valóban a deszkben töltötte, figyelme mindenre és mindenkire kiterjedt, sugárzott belőle a pontosság, az igényesség, a munka iránti alázat.
– Kora ifjúságomtól kezdve vonzott az újságírás, hetedik és nyolcadik elemiben már az Ifjúság (a Képes Ifjúság elődje) tudósítója voltam, a gimiben Illyés-rajongóként minden álmom az volt, hogy majd egyszer szociográfiai riportokat írok, az egyetem befejezése után azonban inkább a könyvtárosi pálya érdekelt, de munkalehetőség híján jelentkeztem a Magyar Szó újságíró-gyakornoki pályázatára, mert Újvidéken szerettem volna maradni. Persze nem sok reménnyel, mert mint utóbb kiderült, több mint negyvenen pályáztunk, s a mai napig csodának tartom, hogy minden összeköttetés nélkül felvettek. Ez 1968 májusában történt – sorolja, amikor arról kérdeztem, milyen időszaka volt életének a Magyar Szóban eltöltött három és fél évtized, egyáltalán hogyan csöppent az újságírásba.
Ki vett fel, kik vettek körül? Végigjártad a „szamárlétrát”?
– Három nap zajlott a felvételi, hiszen 40–50 jelentkező közül kellett kiválasztani hatot. A szóbelin Kollin József faggatott. Később sokat tanultam tőle. A nyelvi igényességet Zsiga bácsitól (Keck Zsigmond) sajátítottam el, nagyon szigorú volt, de nemcsak bírált, hanem dicsért is, nyugdíjasként sem volt rest otthonról betelefonálni a szerkesztőségbe, hogy például mennyire tetszett neki egy címem. A címzés nagyon fontos dolog az újságírásban. Nem jártam végig a „szamárlétrát”. Abban az időben az volt a szokás, hogy egy hónapig a nyomdában korrektori munkát végeztünk, utána a külpolitikán vagy a belpolitikán fordítottunk, majd az újvidéki rovat következett, ahol meg lehetett tanulni az újságírás csínját-bínját, onnan került el az ember egyes rovatokra: a belpolitikára, kultúrára, külpolitikára, sportra... Nos, én a korrektori munka után leragadtam a fordításnál. Ugyanis jött a nyár, a kitűnő belpolitikai fordító, Magossy László elment szabadságra, s engem bedobtak a mély vízbe… Bő két évig fordítottam. Ez számomra nagyon jó iskola volt, mert a szerkesztőségbe csöppenve döbbentem rá, hogy társadalmi és politikai kérdésekben mennyire járatlan vagyok. Addig ugyanis teljesen az irodalom bűvkörében éltem, faltam a könyveket, szinte semmi más nem érdekelt, tehát rengeteg dolgot meg kellett tanulnom, mindenekelőtt tájékozottságra szert tennem. Ebben nagy segítségemre volt Bodrits István, a külpolitikai rovat lektora, aki szemben ült velem, ő hívta fel a figyelmem arra, hogy mennyire fontos minél több újságot olvasni.
A fordítás után több mint 30 évig szerkesztési feladatokat láttam el (Hírek, Unaloműző, Szivárvány, Kilátó), csak nyugdíj előtt, az utolsó két évben volt az írás a munkám. Mellesleg az Unaloműzőt én vezettem be a hetvenes évek közepén Vukovics Géza vasárnapi szerkesztő ötlete nyomán. A híroldal és a Szivárvány mellett készítettem, és persze egészen másmilyen volt, mint a mai, mert a keresztrejtvény mellett megannyi különféle rejtvényt, fejtörőt, logikai feladványt stb. tartalmazott. A negyedik legkedveltebb oldal volt egy akkori felmérés szerint. Tehát szerkesztő voltam szinte mindvégig, de melléklet-, azaz „mellékes” szerkesztő, hiszen a szerkesztőbizottságba sose választottak be. A szociográfiai riportírás pedig elérhetetlen álom maradt számomra. Viszont nem panaszkodhatom, a Magyar Szó mindhárom díját megkaptam, de nem a mindenkori főnökeimnek, hanem a kollégáknak köszönhetően.
A mai számítógépes újságkészítéshez viszonyítva összetett volt akkoriban a munka?
– Több időt igényelt az adatok ellenőrzése, az információszerzés stb. De talán éppen ezért alaposabb munkát végeztünk. A Magyar Szó komputerizálását a lap egyik hőskorszakának tartom. Siflis Lajos lelkes munkájának köszönhetően az egykori nagy országban másodikként tértünk át a számítógépes lapkészítésre, megelőzve még a belgrádi Politikát is. Persze a teljes átállás nem ment simán, kezdetben csendes ellenállásba ütközött a „nagy” szerkesztők és lektorok részéről. Azt állították, hogy nem lehet gépben szerkeszteni meg lektorálni, ezért papíron dolgoztak továbbra is, hiába bizonyítottuk be kísérleti nyúlként mi, a mellékletek (Szivárvány, RTV-újság, Föld Népe) szerkesztői Márton Júlia lektorral, hogy lehet, jó másfél év eltelt, mire az egész újság áttért.
Akkoriban sokkal kevesebb volt a nő a szakmában, mint mostanság. Valamiféle úttörő szerep hárult-e a nemzedéked nőtagjaira? Bérezésben//fizetésben háttérbe szorultatok-e?
– Amikor a Magyar Szóba kerültem, öt újságírónő volt az újvidéki szerkesztőségben: Lúkó Teréz, Szabó Gizi, Varga Matild, Kiss Erzsi és P. Keczeli Klára. Én személy szerint női mivoltom miatt nem tapasztaltam hátrányos megkülönböztetést. Megkülönböztetések persze voltak, de inkább a „megbízhatóság” és „megbízhatatlanság” relációján. És ezalatt nem a párttagságot és a pártonkívüliséget értem. De erről nem szívesen beszélek. Azt viszont muszáj megemlítenem, hogy a javadalmazás, az értékrend szinte abszurd dologgá fajult a szerkesztőségben. Akkoriban ezen sokat bosszankodtam, zsörtölődtem, ma már csak derülni tudok rajta, hogy egy-egy írás értékét nem a minőség szabta meg, hanem az, hogy ki írta, és kiről/miről szólt. Így történhetett meg, hogy csak a legkirívóbb példát említsem, a Tito közel-keleti útjáról szóló, közölhetetlenségük miatt rendre a papírkosárba dobott napi tudósítások két és félszer annyit értek, mint az én napi híroldalas munkám, sőt a hó végén még kiemelt prémiumot is kapott a szerző. Az indoklás: Tito útja jelentős. Ez nem vicc, hanem valóság. Ilyen időket éltünk.
A szerkesztőség és a nyomda között milyen volt a munkakapcsolat?
– A kézirat-leadási határidők körül nagy hadakozás folyt. És döbbenetes, hogy mennyire visszafejlődtünk, ugyanis a lapzárta nemhogy kitolódott volna éjfél utánra, hanem folyton rövidült, és a 90-es években meg is szűnt az éjszakai, illetve esti kiadás. No, de az újságírók/szerkesztők és a nyomdászok között nagyon jó volt a kapcsolat. Egy csapat voltunk. Azon kevés szerkesztő közé tartoztam, aki mindig jelen volt a nyomdában az oldal(ak) betördelésénél. Eleinte nemigen szerették, hogy ott kotnyeleskedek, de végül megszokták, és szépen megvalósították az elképzeléseimet. Nagyon jól éreztem magam köztük, néha jobban, mint fent a deszkben. Noha a komputerizálás úttörője voltam a szerkesztőségben, nem kis nosztalgiával gondolok ma is az ólomkorszakra.
Valóságos regék szólnak arról, mennyire élénk szerkesztőségi élet folyt a hetvenes, nyolcvanas években a Magyar Szóban. Valóban?
– A legtermészetesebb dolog, hogy élénk volt a szerkesztőségi élet, hiszen mindig legalább harminc ember nyüzsgött a deszkben, megannyi színes egyéniség, állandó heccelődés, viccelődés folyt, az járta, hogy „a ziccert ki kell használni, sértődés nincs”. És jókat derültünk politikai élceken is, de komolyabb viták, burkolt célozgatások is elhangzottak. Ebből lett a famózus „deszkhangulat”, amit nem tűrt meg az akkori vezetés, s falat húztak közénk, minden rovat külön „kalitkába” került, de ott is pezsgett az élet...
Hogyan emlékszel a kilencvenes évek háborús időszakára? Ha valaki vállán hordta akkoriban a szerkesztőségi munkát, akkor te mindenképp.
– Nagyon nehéz, küzdelmes időszak volt. Jómagam is megélhetési gondokkal küszködtem, a lap meg a fennmaradással. A hatalom előbb rezsimhű főszerkesztők erőszakos kinevezésével, később pedig a kifullasztás és kiéheztetés taktikájával igyekezett kordában tartani és ellehetetleníteni a Magyar Szót. 1993/94-ben öt hónapig hetente kétszer jelent meg az újság, tucatnyian ha dolgoztunk akkor teljes erőbefektetéssel. A munka sose esett nehezemre, mert nekem a Magyar Szó fontosabb volt mindennél, számomra első volt a lap, utána következtem én. Nem a munkát, hanem az igazságtalanságot viseltem el nehezen. A szerkesztőségben mindig voltak „életművészek”, és azok, akik húzták az igát. Ez utóbbiak közé tartoztam. Csak egy példát említek, és ilyen szépszerével akadt – nem csak velem kapcsolatban. Amikor Matuska Marci hónapokra elment Amerikába, az öt oldalra duzzadt Közös Iróasztalt rám lőcsölték a Szivárvány mellé. Reggeltől estig a szerkesztőségben robotoltam, estétől éjszakába nyúlóan pedig otthon a zömmel kézzel írt leveleket böngésztem. Egy este hazafelé menet, hogy levegőn legyek, de érdekelt is a dolog, megálltam a Zmaj utcában az „Ablak” előtt, ahonnan a független újságírók éppen az alternatív tévéhíradót kezdték adni. Egyszer csak mellettem terem Kubát János főszerkesztő, és mondja, hogy nincs itt egy újságíró sem a Magyar Szóból, márpedig ennek holnap benne kell lennie a lapban. Megírtam. Másnap a napi megbeszélésen eldöntötték, hogy erről az eseményről nekem kell tudósítanom a következő napokban is...
A kilencvenes évek hihetetlenül változatos volt a Magyar Szóban. A független újságírás fellegvára és a legszegényebb szerkesztőség egyaránt jellemzője volt a lapnak. Jó volt akkoriban magyarszósnak lenni?
– Igen. Mert volt tartása a lapnak. Nem hódolt be a miloševići rezsimnek, a háborús politikának, nem szolgálta ki a hatalmat, hanem igyekezett tárgyilagosan tájékoztatni a legáldatlanabb körülmények között is. Újságíróink, szerkesztőink akkori helytállása (kevés kivétellel) szintén a Magyar Szó egyik hőskorszaka.
Több munkafeladatot láttál el. Melyikben tudtál leginkább megmutatkozni, melyiket miért szeretted?
– Én nem azt csináltam, amit szerettem volna, de mindig megszerettem azt, amit éppen csináltam. Még a Hirek oldalt is, ami valóban favágó munka volt és a legmellékesebb dolognak számított a szerkesztőségi hierarchiában. Az ember azt hinné, itt aztán nem lehetett „elcsúszni”. Merő tévedés. A liberalizmus elleni ádáz harc idején az évi pártjelentésbe bekerült, hogy még a híroldal sem mentes a liberális eszméktől és a kispolgári ízlésvilág kiszolgálója lett. Főleg a Bizalmas sarok szúrt szemet, amely egy-egy ismert személlyel kapcsolatos érdekességet tartalmazott. Utasítást kaptam, hogy ezt hagyjam ki, s a jövőben minél több építőjellegű hírrel töltsem meg az oldalt. Ismerős? És hetente írjak egy jegyzetet, ez volt az Irka.
Leginkább a Szivárványban tudtam megmutatkozni, pedig nagyon félve vállaltam el az otthon, család, ismeretterjesztő és szórakoztató melléklet szerkesztését, mert attól tartottam, hogy nem tudom megfelelő színvonalon készíteni, hiszen előttem két évig (1978, 1979) az alapítója, a nagy műveltségű Vukovics Géza szerkesztette, aki tréfásan óva intett, nehogy Sivárványt csináljak belőle. Ezért első dolgom volt az olvasók véleményét kikérni. Egy átfogó körkérdést szerveztem, egy szál magam dolgoztam fel a másfél ezernyi kérdőívet, csaknem 28 ezer rovátkát húztam és 46 oldalnyi szöveges véleményt szűrtem ki nemcsak a Szivárványra, hanem az egész lapra vonatkozóan. Ez lett a fogódzóm, útmutatóm. Tizenhat évig apait-anyait beleadtam a kisújság szerkesztésébe. Az eredmény nem maradt el. Már 1982 januárjában, amikor az előző évihez képest mindennap 1000–2000-rel csökkent a példányszám, a Szivárványt tartalmazó szerdai számé csaknem 500-zal nőtt. Ezt a kimutatást ma is őrzőm. És még valami: a Grimasz-ka fejlesztése céljából sikeres humorpályázatot szerveztem, erre eddig nem volt példa a Magyar Szóban.
A legszebb munka mégis a Magyar Szó szombati magazinjának, a Kilátónak a szerkesztése volt számomra, de úgy érzem, itt már minden igyekezetem ellenére sem tudtam igazán megmutatkozni. Kezdetben az kötötte meg a kezemet, hogy ideiglenesen vállaltam el, később meg az, hogy a Magyar Szó súlyos anyagi helyzete miatt csaknem egyévi késéssel folyósította a tiszteletdíjat, márpedig egy, külső munkatársakra épülő melléklet így csak vegetálhatott.
Emlékezetes írásod, bakid, utazásod?
– Írásaim közül a Kegyetlen közömbösség című kommentárt emelném ki, amelyet a pristinai albán napilap, a Rilindja betiltásának kapcsán 1990 augusztusában írtam, ugyanis senki sem akart, vagy nem mert a kérdéssel foglalkozni. Németh István akkor azt mondta rá, hogy az újságírás gyöngyszeme. Bekerültem vele – persze egészen más okok miatt – a Božović-féle hírhedt Fehér Könyvbe. A másik meg a Lecke című jegyzet, amelyet Bori Imre beemelt a Szeli Istvánt 80. születésnapja alkalmából köszöntő Hídba... Különleges bakira nem emlékszem, de hibázni hibáztam, mint mindenki, aki dolgozik... Utazások? A Magyar Szó révén sokan bejárták a világot, nyaraltak is, nekem ez nem adatott meg. Háromszor eljutottam Budapestre az Ünnepi Könyvhétre, és kétszer mosolygott rám a „szerencse” háromnapos buszutazás „képében”, azaz eljutottam Bulgáriába és Kárpátaljára, Ungvárra.
Mikor élte virágkorát a lap, milyennek látod most?
– Vukovics Géza főszerkesztése idején, amit minden idők legnagyobb példányszáma ékesen bizonyít. Egy párt hatása alatt állt ugyan az újság, mint ma is, de nyitottabb volt, és lehetett a sorok között olvasni. Országos lap volt, a legjobb magyar újság, jelen volt szinte minden fontos hazai és megannyi külföldi eseményen, ugyanakkor a vidéknek is nagy teret szentelt az akkor indult mellékletekben. Ma? Akadnak ötletes címek, jó írások is, de a lap egészét egyoldalúság és igénytelenség jellemzi.
