Vajdasági Újságíró Egyesület Aranytoll-díját, akkor életpályájáról mesélt a Magyar Szó olvasóinak, most pályafutásainak egy-egy színesebb epizódjáról számolt be.
Meséljen az újságírás előtti korszakáról.
Varga Matild (Fotó: Ótos András)
– Se tanítónak, se újságírónak nem készültem, mégis az lettem. A Zentai Gimnázium nyolcadik osztályába jártam 1944-ben. A háború miatt a tanulmányaim félbe szakadtak. Hazamentem Adorjánra, hogy majd csak rendeződik a helyzet, és folytatom a tanulást. De abból nem lett semmi. Az ottani vérengzés után a rémület és a gyász terhe alatt gyorsan olyan képesítést kellett szereznem, amely megélhetést és biztonságot nyújt. Szerencsére Zentán megnyílt a tanítóképző végzős osztálya, ahol fél év után 1945. december elején lediplomáztam. Már január első napjaiban megjelent a kanizsai körzet igazgatója és az Orom környéki tanyaiskolába irányítottak. Nem lehetett ellenkezni. A kinevezésem másfél hónap múlva érkezett meg, de nem oda szólt, hanem Oromhegyesre igazgatónak. Ekkor elkezdődött az akkori káderpolitika sakkjátszmája, amelyben engem mint sakkfigurát tologattak ide-oda. 14 év tanügyben eltöltött idő után 1959-ben már a tizedik munkahelyemen voltam. Dolgoztam Oromhegyesen, Adán, Zentán, Újvidéken, majd elhatároztam, hogy végre én lépek.
Hogyan került a Magyar Szóhoz?
– Szerencsémre Rehák László, a Forum akkori vezérigazgatója úgy gondolta, hogy az én politikai hátteremmel jó újságíró lehetnék. 1960-ban beléptem a Forumba, ahol egyenesen a Dolgozókba küldtek. Hetilap, szakszervezeti lap, kis kollektíva. Úgy hiszem, pályafutásom legszebb, legnyugodtabb két éve volt, mert csak addig tartott. Vébel Lajos, a Magyar Szó akkori főszerkesztője felkért, hogy menjek dolgozni hozzájuk a belpolitikai rovatra. Nagy kihívás és nagy kockázat. Nem volt könnyű, bentről kaptam egy pofont, kintről pedig egy dicséretet és így talpon tudtam maradni.
Újságíróként sikerült utaznia?
– Különösen szép, ha az újságíró nem az íróasztalnál ül, hanem kint a valós életben forog. Abban az időben az értekezleteket az ország legszebb üdülőhelyein tartották. Ennek köszönhetően bejártam a tengerpart és a hegyvidék legszebb üdülőhelyeit, de a véletlen is hozott meglepetést. Egyszer Szabó Gizella kolléganőm megbetegedett és nekem kellett helyette Brionira mennem. Akkoriban ez kevés embernek adatott meg. Egy másik alkalommal Kiss Erzsébet kolléganőm betegedett meg és én mentem helyette Csehszlovákiába. Elég kritikus volt akkor a helyzet, előző héten ugyanis két jugoszláv újságírót zsuppoltak ki az országból. Nem mondhatom, hogy baráti, de udvarias légkörben töltöttem el az időt, Pozsonyba és Prágába is eljutottam.
Miért mondják azt, hogy ön a munkásönigazgatás szakértője?
– A hatvanas években a munkás-önigazgatás bevezetésén munkálkodott az ország. Akkoriban az országnak sok híres, jól működő és képzett szakkáderekkel ellátott gyára volt. Ugyanakkor a fejletlen vidékekről elindultak a félírástudó és félig képzett munkások, akik elözönlötték a gyárakat. Nekem szabad bejárásom volt a gyárakba, hiszen addigra a tartományi és a köztársasági szakszervezet vezetőségének is a tagja voltam.
Volt alkalmam alaposan megfigyelni az eseményeket. Az új jövevények nem nagyon tudtak dolgozni, nem is igen akartak, de annál hangosabbak voltak az önigazgatás különböző testületeiben. A teljesítmény szerinti javadalmazás eredményeként a régi szakmunkások kétszer annyit kereshettek. Ebből keletkezett a baj. Nagyon sok szakmunkás vándorolt ki Kanadába. Volt miről írni és lehetett is, mert a politikai légkör megengedte. Ezekért az írásokért később Belgrádban a legmagasabb rangú állami vezetőséggel együtt az önigazgatás fejlesztésében tett erőfeszítésekért díszoklevelet kaptam. Csak két újságíró kapta meg ezt a díjat, a Belgrádi Rádió munkatársa és én. Igaz, hogy erről a Magyar Szó egy sort sem írt és a főszerkesztő félredobta a zöld bársony borítású díszoklevelet. De Farkas Nándor igazgató, aki részt vett a díjátadó ünnepségen, utána fogadást adott a tiszteletemre.
Hogyan oldotta meg a hirtelen előállt nehéz feladatokat?
– Ilyen feladatokból jutott jócskán. Egyszer a Jugoszláv Újságírók Egyesülete évi közgyűlését egy évben Újvidéken tartotta. Én mint küldött az utolsó percben érkeztem.
A Dnevnik főszerkesztője elém rohant: –Siess, mert te vezeted az ülést! – mondta. Semmi anyag nem volt nálam, de már menni kellett az emelvényre. Megcsináltam, állítólag jól. Egy másik alkalommal 9 óra után érkeztem a szerkesztőségbe és a főszerkesztő-helyettes utasított, hogy azonnal menjek Verbászra, mert Papp Endre, a szakújságírónk nem érkeztet meg, de az ottani fontos mezőgazdasági értekezletről tudósítani kell. Én meg a mezőgazdaság! Fogalmam sem volt a hektárokról, tonnákról, műtrágyáról és az agrártechnikáról. Nagyban tartott az értekezlet amikor megérkeztem és izgatottan vártam a fejleményeket. A szünetben elkaptam az értekezletet vezető szakembert, mondván, nem értek a szakmához, segítsen. Másnap az Endre megjegyezte: –Nem is tudtam, hogy így értesz a mezőgazdasághoz!
Hogyan telnek a nyugdíjas évek?
– Mint forgószél a levelet, úgy sodort engem az élet. A Magyar Szótól 20 év után távoztam. Azon a fogadáson, amit a kollégáknak rendeztem, megjelent szinte az egész szerkesztőség. Mindig nagyon mozgalmas társadalmi életet éltem, amely a nyugdíjba vonulásom után is folytatódott. Nagy baráti köröm volt, sajnos ma már kevesen maradtunk. A férjem is már 10 éve a temetőben nyugszik. Én tartom a szokásokat, igyekszem tartalmassá tenni napjaimat. Eljárok színházba, moziba, születésnapokra, vacsorákra. A múlttal nem foglalkozom, csak a mának élek. Ha megélem, februárban 88 éves leszek.
Nyitókép: Varga Matild (Fotó: Ótos András)
