Erdősi Loc Valéria tavaly májusban ment nyugdíjba. Végigjárta a szamárlétrát szerkesztőségünkben. Volt újságíró, rovat- és mellékletszerkesztő. Mindig mindent odaadóan, teljes erőbevetéssel csinált. Folyton szervezett, telefonált. Az ő munkáját dicséri a Magyar Szó utóbbi három szakácskönyvének megjelenése is. Bár nyugdíjba vonult, mégis köztünk van. A Gyógykalauz szerkesztőjeként továbbra is az újságírás közelében maradt.
A Magyar Szóba kerülése előtt dolgozott más újságnál?
Erdősi Loc Valéria (Fotó: Dávid Csilla)
– Amikor 1978 januárjában a Magyar Szó ösztöndíjasaként elkezdtem dolgozni a szerkesztőségben, semmilyen előtudásom, tapasztalatom nem volt az újságírásban. Sem külmunkatársa nem voltam a lapnak, de még kistudósítója sem a Jó Pajtásnak. Tehát a nulláról, teljesen az alapoktól kezdtem tanulni a szakmát, s emiatt gyakran úgy éreztem, hátrányos helyzetben vagyok. Később azonban rájöttem: talán éppen ez volt a jó, mert mindenkire odafigyeltem, a tanácsokat elfogadtam, megtiszteltetésnek vettem, ha az idősebb kollégák közül valaki hajlandó volt foglalkozni velem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy az alapokat olyan kiváló újságíró-szerkesztőktől tanulhattam, mint Kek Zsigmond, Szabó Gizella, Engler Lajos, Szavics György, Siflis Lajos, J. Garai Béla, Habram Károly...
Hogyan kezdődött a pályafutása?
– Az újságíró-palánták az Újvidék rovaton nevelkedtek, itt kezdtük szárnyainkat bontogatni. Szinte valamennyien úgy kezdtük, hogy a szerkesztő kiküldött bennünket a piacra összeírni az árakat, meg plakáthíreket gyűjteni a városba. Ezek révén nap mint nap újabbnál újabb dolgokat tanultunk meg, és edződtünk – kőkeményen. Ami az én generációm esetében abból állt, hogy Szabó Gizella, az Újvidék rovat akkori szerkesztője mindennap reggel 8-kor tartott egy röpke ülést, megbeszéltük a napi feladatokat, és ment ki-ki a maga dolgára. Déltájban lassan szállingózni kezdtünk, majd hozzáfogtunk az íráshoz, 2-3 órára nagyjából elkészültek az irományok, és akkora megérkezett a szerkesztőnő. Elővette a kéziratainkat, maga mellé ültette a szerzőt, olvasta az írást, törölt belőle, átfogalmazott, hozzáírt, és közben türelmesen megmagyarázta a hibáinkat. Ezután ki-ki a saját kéziratát elvitte a lektornak, megvárta, míg ő is átnézi, majd visszahozta a szerkesztőnek, aki átgépeltette velünk, nem pedig a gépírónőkkel – mondván: így tanultok a hibáitokból! Holnapra, mire megjelenik az újságban az írásotok, fogalmatok sem lesz, mit írtatok le! Mondanom se kell, hogy gyakran este 6-7 óra tájban vergődtünk haza.
Sokak szerint az ön vezetése alatt az Újvidék rovat a fénykorát élte.
– Amikor tíz év elteltével kineveztek az Újvidék rovat szerkesztőjének, igyekeztem hasonlóan foglalkozni a kezdőkkel, mint ahogyan annak idején velünk tették. Nem mindig sikerült. Sőt! Néhány, magát ifjú titánnak képzelő fiatal egyszerűen nem volt hajlandó kimenni a piacra összeírni az árakat, hanem azonnal tárcát, esszét, glosszát, vezércikket szeretett volna írni. Déltájban besétált a szerkesztőségbe, leadott egy írást, majd elegánsan távozott. Sőt történt olyan eset is, hogy betelefonált a párt üléséről, hogy roppant fáj a feje, a tudósítást majd holnap leadja. Hiába magyaráztam, hogy egy napilapnál ilyent nem lehet megtenni, ő ezt egyszerűen nem volt hajlandó megérteni. Az ilyenekből és hozzájuk hasonlókból sohasem lett újságíró.
Az újvidéki rovat szerkesztése nagy kihívás volt számomra, azt tartottam a legfontosabbnak, hogy ne maradjunk le az eseményről. Nagyon kínos volt számomra, amikor reggel elhaladva a sportrovat előtt – ők ültek legközelebb a deszk bejárati ajtójához – valaki utánam szólt: a Dnevnik azt írja, hogy..., de a te oldaladon sehol sem találom! Nos, égtem, mint a román zászló, de ezzel még nem zárult le az ügy. A déli operatíva ülésén – ez volt a szerkesztők napi munkamegbeszélése – alaposan leteremtettek, sőt a súlyosabb mulasztásnak anyagi következménye is volt, fizetéslevonással járt. Volt egy időszak, amikor az újvidéki rovaton heten dolgoztunk. Sokak szerint ez volt a rovat fénykora. Reggel 8-tól este 9-ig szinte lótottunk-futottunk egyik eseményről a másikra. Akkoriban ugyanis Újvidék városi közösségként működött 7 községre osztva, ugyanannyi volt a képviselő- testületek, végrehajtó tanácsok, párt-, a szakszervezet-, az ifjúsági szervezetek száma, nem beszélve a nyugdíjas-egyesületekről, a nőaktívákról, stb. Egy-egy munkatársnak napi két-három ülésről is tudósítania kellett, pedig azokon legtöbbször az ég világon semmi érdemleges nem történt – legalábbis az olvasók szempontjából. Ekkor kitaláltuk, hogy hetente meghívunk a szerkesztőségbe egy-egy vendéget, aki válaszol az olvasók telefonos kérdéseire. Járt nálunk a városi vízművek, a köztisztasági, az útkarbantartó, a közlekedési vállalat, a városrendezési intézet, az Újvidéki Egészségház igazgatója, a városelnök, hogy csak néhányat említsek közülük. Az akciónknak nagy sikere volt, özönlöttek az olvasói kérdések, amit pedig időszűke miatt nem sikerült azonnal megválaszolni, azt az újságban folyamatosan közöltük. Szerkesztői munkám során mindig is nagyon fontosnak tartottam az olvasókkal való kapcsolattartást.
A Tarka Világ szerkesztését is nagy lendülettel végezte, újításokat vezetett be.
– Amikor rám bízták a Tarka Világ szerkesztését, tanácsot kértem Vukovics Géza egykori főszerkesztőtől, a melléklet arculatának kialakításáról, magyarán: milyen témákkal foglalkozzak. „Az embereket 3 dolog érdekli: az egészsége, a jövője és a hasa!” – mondta. Nos, az egészségügyi témák megírására orvos külmunkatársakat kértem fel, akik rendszeresen jelentkeztek a lapban, válaszolva az olvasók kérdéseikre. Miközben azon törtem a fejem, hogyan foglalkozzak a jövő kérdésével, úgy, hogy az olvasókat is valamilyen formában bevonjam, érdekeltté tegyem, felkeresett Kovács Katarina, és javasolta, hogy indítsunk Numerológia rovatot, ami akkoriban nagy divat volt.
Az olvasóknak a Tarka Világból kivágott szelvényen – merthogy a példányszám növelésére is gondolni kellett – fel kellett tüntetniük a születési dátumukat, amelyből a numerológus kielemezte a jövőjüket, és én pedig jelige alatt megjelentettem az újságban. Rinának és a számmisztikának akkora sikere lett, hogy százával érkeztek a levelek a szerkesztőségünkbe. Amikor pedig a jósnő néhány alkalommal elkísért a Magyar Szó élőújságjára, óriási sikert aratott, éjféltájban már lassan hazafelé tartott volna a Magyar Szó csapata, őt még mindig ostromolták az olvasók. Egy alkalommal felhívott egy olvasónk, és az egyik receptemre megjegyzést tett, mondván: az övé sokkal jobb, és szívesen felajánlotta közlésre. Így született meg az ötlet, hogy receptpályázatot indítunk, felkértük olvasóinkat, küldjék el jól bevált hagyományos családi receptjeiket, a legjobbakat pedig leközöljünk a Tarka Világban. Temérdek számú recept érkeztek. S hogy az akció ne csak abból álljon, hogy valaki beküld egy-két étel, sütemény leírását, havonta felkértünk ismert étterem-tulajdonosokat, cukrászokat, hogy válasszák ki az általuk vélt legjobbakat, ezek beküldőit értékes ajándékokkal jutalmaztuk meg. Közben többen javasolták, gyűjtsük össze a recepteket, és adjuk ki a szakácskönyv formájában. Így született meg 2002-ben a nagy sikerű Tarka Receptek és a Négy évszak a konyhában című gyűjtemény, amelyekkel a Magyar Szó élőújságjai révén bejártam szinte egész Vajdaságot: Hertelendyfalvától Ludasig, Kupuszinától Tordáig. 2011-ben újabb szakácskönyv jelent meg szintén az olvasók által beküldött receptekből. A pályázók között voltak idős háziasszonyok, a sütéssel, főzéssel barátkozó ifjú hölgyek, sőt férfiak is. Így aztán ismét egy igen változatos és gazdag termés került az asztalunkra, amelyből megszületett a Süssünk-főzzünk a Magyar Szóval című gyűjtemény.
Mi az, amiért hálás a szakmának, a Magyar Szónak?
– Tavaly májusban vonultam nyugdíjba, de nem váltam meg a Magyar Szótól, felkérésre továbbra is szerkesztem a Gyógykalauz mellékletet. A lehetőségekhez mérten továbbra is igyekszem tartani a kapcsolatot az olvasóinkkal, orvos szakmunkatársaink hétről hétre válaszolnak a feltett kérdéseikre. Jómagam pedig várom az olvasók telefonhívásait, leveleit postán, e-mailbe, hogy minél több embernek tudjunk segítséget nyújtani. Amikor nyugdíjba vonulásom alkalmával egy ismerősöm megkérdezte tőlem, mit köszönhetek az újságírásnak, azt válaszoltam: olyan helyeken jártam, ahova magánemberként valószínűleg soha sem jutottam volna el. Fiatal újságíró koromban a gazdasági rovat munkatársaként a Jugoszláv Gazdasági Kamara tanulmányútjainak köszönhetően beutaztam szinte az egész egykori Jugoszláviát. Láttam például, hogyan készülnek a begunjei Elanban a sportrepülőgépek, voltam a đerdapi erőműben, a smederevói acélművekben, keresztül-kasul bejártam Koszovót a fejletlen községek fejlesztésére szánt eszközök felhasználása ürügyén. De jártam a ljubljanai Delo szerkesztőségében, Kumrovecen, egy kis politikai agytágításon, a világhírű müncheni kisipari kiállításon, az újvidéki rovat szerkesztőjeként a város küldöttségével egy hétig Dortmundban, Újvidék testvérvárosában vendégeskedtünk, felejthetetlen volt számomra a kölni Dómban tartott koncert is. Olyan kiváló, tiszta szívű, őszinte emberekkel készíthettem interjút, akikről joggal mondható el, hogy a mindennapok hősei. És olyan emberekkel is dolgozhattam, akik szívügyüknek tekintették a Magyar Szót, annak megmaradását. Évek óta őrzök egy levelet, melyet néhai pancsovai tudósítónktól kaptam, miután egy ottani összejövetelen személyesen találkoztunk. „Hálás vagyok a sorsnak, hogy életem alkonyán Önt rendelte mellém, hogy az írásra serkentsen. Ha valóban kiérdemeltem a sors ajándékát, az boldogító. Nem fogom cserben hagyni sorsom, még kevésbé küldöttjét. Önben a már veszőfélben lévő emberi értékek halmozódtak, amelyeket leírhatatlan kedvességgel és nagy melegséggel sugároz környezetére. Áldja meg az Isten mind a két kezével!” – Őszinte tisztelettel: Jóna János. Az újságírásban eltöltött 35–40 év alatt ért öröm, keserűség, csalódás... Voltak nehéz percek, úgy érzem, olyan háttér nélkül, amelyet a családom nyújtott és biztosított számomra, valószínűleg nem tudtam volna végezni ezt a munkát.
Nyitókép: Erdősi Loc Valéria (Fotó: Dávid Csilla)
