Hófehér, bordó, sárga, lila, krémszínű labdacsok. Többségük egészen apró, akár egy gyermeki ököl. Nagyobbacskák is akadnak közöttük, ágbogon hintáló méhkasformák, bokorrá terebélyesedett bimbósak, de a tányérrózsafejű, napba nézők a legszebbek – a krizantémok hercegnői. Dolgos kezek hónapokon át nevelgetik őket, hogy mindenszentek és halottak napjára teljes pompájukban a sírkertek ékességei lehessenek. A hűvös hajnalok, és korán érkező éjszakák hónapjában, az elcsendesülés kezdetének időszakában ezek az egyszerű, mégis pompás virágok nemcsak sírhantok díszévé, hanem ajándékká is vállnak. Az előttünk járók, akiknek lábnyoma már nem lelhető fel, de amíg arcukat, nevüket, sorsukat, küzdelmes életüket számon tartja a családi emlékezet, november első két napján a kegyelet virágát kapják ajándékul. Egy szál krizantémot hátrahagyott emlékük mellé.
Fotó: Molnár Edvárd
Harangzúgást hoz a szél. A közeli kistemplomban delente kongatják meg a harangot, valamint nagyobb ünnepekkor, vagy ha elhunytat búcsúztatnak. A rádiós temetkezési hírekben nem számoltak be környékbeli halottról, úgyhogy dél lehet, ebédre harangoznak, jegyzi meg anya, miközben a kávéját kavarja. Feketét, törökösen, két cukorral, ahogy negyven éve issza. Apró örvényt kavar a csészében köröző kiskanál, a megfontolt, tempós kézmozdulat gyerekkori reggelek hangulatát idézi. Nekünk, apróságoknak, langyosra hűtött, karamelles kakaó, anyának és apának frissen főzött, illatos fekete dukált. Amíg a bögrék tartama kortyonként fogyott, régmúlt történetek kerültek elő a szülői emlékezet mélyéről. Nagyapák, szépapák, messzimamák, sógorok és hajdani szomszédok elevenedtek meg ilyenkor egy-egy adoma erejéig, s egy különös világ, mely vályogházaival, petróleumlámpáival, tisztaszobáival, kemencekuckóival, gémeskútjaival a rongyosra olvasott mesekönyveinkből ismert, szegénylegényes, táltosos, boszorkányos történetekre emlékeztetett leginkább. Szájtátva hallgattuk őket a kisöcsémmel. Amint a felnőttek belekezdtek egy-egy kalandos, ijesztő vagy kacagtató történetbe, mi elfészkeltünk a sarokpad legkényelmesebb részén, és titokban azt kívántuk, bár sose fogyna el a csészényi kávé, sose érne véget a hatujjú kalamonáról és az örödöngös libáról, az elsüllyedt templomról, vagy a furfangos nagyapánkról szóló elbeszélés. A nagyapánkról, akiről csak egy katonakori fotográfia maradt fenn, de a róla szóló mesékből egészen valószerűvé lehetett őt képzelni. A gyerekkor elmúltával megkoptak e történetek. Ritkábban adódik olyan alkalom, amikor mesélni lehetne őket, s anyáéknak is ritkábban kerekedik régmúltidéző kedvük. Az ízes meséléshez ugyanis víg kedély és mesélőhangulat szükségeltetik.
Anya még mindig a csészéjével ügyködik. Porcelán tányérkát illeszt alá, a főzetbe tejszínt löttyint. Ahogy illan az aromás kávégőz, ahogy pattog a tűzre vetett fahasáb, ahogy alább hagy, majd elnémul a harangzúgás, szeméből úgy olvasom ki, talán ma szerencsém lesz, s valamelyik kedves történetem következik. Hamarosan rájövök azonban, hogy amit én nosztalgikus visszarévedésnek hittem, valójában számvetés, anya a halottainkat számlálja. Temetőről temetőre jár képzeletben, sorra veszi a közeli s távoli rokonok sírjait, majd az elhunyt szomszédok, jóbarátok következnek. Mindazok, akiknek síremlékére virágot szeretne tenni mindenszentek, halottak napján. Túl sok, mondja, majd a kávéjába kortyol, én meg nem tudom hirtelen eldönteni, mire gondolhat, mit sokall. Nyolcvan dinár egy szál, egy nem is valami nagy virágú, zöldek nélkül, egyetlen szál. Mennyi még, mire csokorba kötik, s mennyi csokor kell, túl sok. Túl sok. Hangja, akár ha mélyről, kövek alól törne elő, tekintete réveteg. Közösen kezdjük, immár hangosan, előszámolni halottainkat. Ujjaink behajlításával soroljuk hamvukba holt eleinket. Előbb az ő kezén, aztán az enyémen is elfogynak a kinyújtott ujjak. Majd ötösével strigulákat húzunk egy darab papírra. Egymást emlékeztetjük, kit felejtettünk ki a felsorolásból, kik a „legközelebbiek”, akik semmiképp sem maradhatnak ki. Mécsesek is kellenek, hogy a fényre visszataláljon a kóbor lélek, minden kereszt mellé egy pilács, olyan modern, zárt kupolájú, amit nem tud könnyen kioltani a szél, magyarázza, s a megvásárolandó virágszálak száma mellé, a lap aljára, a szükséges mécsesek száma is odakerül. Ezzel a cetlivel készül majd másnap a krizantémtermesztőhöz, előrendelni.
Rendbe kell tenni a sírokat, ki kell gyomlálni a környéküket, le kell sikálni a kereszteket, jegyzi meg anya végül, mintegy önmagának, hisz a síremlékek gondozása a családunkban az ő vállalt elfoglaltsága. Amíg bírja, amíg győzi erővel – rendezgeti őket, szokta mondani. Az ismerős sírkertekre gondolok, a sírok közötti kis utcácskákra, amelyeken gyerekként le-föl trappoltunk, csodálva a keresztek tövében csücsülő angyalszobrokat és faragott kőgalambokat, az ünnepekre kihelyezett sok-sok virágot. Esteledvén, a pislákoló mécsesek fényében úgy tűnt mindig, virágszőnyeg alá bújtak a sírok, s a félelmetes, túlvilági helyek barátságos kertekké szelídültek, melyek kapujában mérték a cukorkaárusok a legfinomabb zselés cukrot, a gesztenyesütők a legízletesebb, forró gesztenyét. Mindenszentekig rendbe tesszük a sírokat, jól mutat majd rajtuk a virág, mondom anyának. Anya bólint, s miután a bögre aljára hűlt kávéját kikortyolja, belekezd abba a réges-régi történetbe, amelyben nagyapám a falu temetőjében egyszer egy különleges ludat talált.
