Nálunk valahogy senki sem szeretett ünnepelni. Születés- és névnapot még igen, bár inkább a születésnapokat, ilyenkor finomabb eledel került az asztalra, meg sütemény is gazdagon, de ezen túlmenően mindenre visszafogottan tekintett a család. Mert akkor, a gyermekkoromban összegubancolódott az idő, nehezen lehetett eligazodni benne, ugyan merre tart, mit hoz a magával sodort, megállapodni képtelen jelen. Akkoriban történt mindez, amikor még nem borult össze az egyház és a politika, az akkori államfő, a JSZSZK örökös marsallja nem a papokat és a Tudományos és Művészeti Akadémia tagjait hívta hivatalába, hogy a sajtóban elhangzottakkal szemben foglaljanak állást, hanem megfellebbezhetetlen vezérként, örökös mandátummal vezette az országot.
A marsall mellett azonban sokan marsallabbnak képzelték és tartották magukat, mintegy zabszemeket csipegetve a lóganéjból jelentgették föl polgártársaikat (akkoriban: elvtársakat), mert idegen nyelvű rádióállomásokat hallgatnak, zugiparosként igyekeztek megélni, külföldi vendéget fogadtak, vagy egyszerűen nem tetszett az ábrázatuk. Volt, aki a templommal szemben állva jegyezgette, ki megy istentiszteletre, kinek volt egyházi esküvője, ki kereszteltette meg gyermekét. Szüleim még olyan időben cseperedtek, amikor természetes volt a keresztelés és a hittanoktatás, ám az időnek a politika általi átitatódása folytán én már nem vehettem föl a keresztséget, és hittanra se járhattam, pedig a parókia szomszédságában laktunk. Ez kimaradt az életemből, miként másokéból is.
Újabb fejezet, hogy aki a templommal szemben ácsorogva jelentgette föl a hívőket, később azt számolta, ki nem jár misére, és a hittan újra bekerült az oktatási rendszerbe. Nekem egy olyan kocsonyás idő jutott, amelyben egyik irányba se volt túl ajánlatos evickélni.
Akkoriban ezzel még nem voltam tisztában, de a Mikulást nagyon vártam. Meg is érkezett, s azóta se sikerült kiderítenem, hogyan. Ébren vártam az ajándék megérkezését a kisuvickolt csizmácskáimba, többször kiosontam a bejárati ajtón túlra, és a sok semmi után egyszerre ott volt az ajándék. Egyszer a várakozás során látogatóba érkezett anyám barátnője, rá gyanakodtam, ám a következő esztendőkben Mikulás-napon nem jött látogató, a csomag meg ott volt. Anyámtól soha nem kérdeztem, mert tapasztaltam, hogy a karácsonyfa állításában ő a ludas. Akkor komolyodtam meg, amikor orrpolipomat műtötték a városi kórházban, és anyám mindennap az iskolai föladatok után vagy között kerékpárral lebiciklizett 50 kilométert, hogy lássa gyermekét, vagyis engem. Akkoriban magam is tekertem a kétkerekűt, talán fogalmam is lehetett róla, hogy micsoda erőfeszítés két műszak közt ekkora távot megtenni, mindössze néhány perces láthatási időért.
Óriási tapasztalat, később magam is megértem, dőljön össze az egész napi munkafeladat egy kórházi látogatásért, a szerettemért. Dőljön össze minden, csak ő maradjon!
Ám, vissza az ünnepekhez! A szüleim házasságkötése se volt igazi ünnep. Anyai nagyszüleim konyhájában elfogyasztottak egy marhapörköltet, és ennyi. Nagyanyám remek szakácsnő volt, de a keze alól kikerült marhapörkölttel nem találkoztam. Szüleim se beszéltek róla soha. (Én viszont annál többet a mama pacal- és kakaspörköltjeiről.)
Ünnepi alkalmakkor apám volt a beszerző. Ő járt a városba, ahol Stein Tibor bácsi Komision elnevezésű boltja volt a bázisa. Oda bárki behozhatott bármit, és ha eladta Tibi bácsi, a részét levonva, kifizette a tulajt. Kultikus hely volt, később, egyetemista koromban Újvidéken is találtam három hasonló boltot, hetente megfordultam bennük, hogy kínai töltőtollal, hol Bang and Olufsen rádióerősítővel, hol Conica fényképezőgéppel a hónom alatt távozzam.
Apám meg harmadikos elemista koromban cigarettarágóval érkezett városi útjáról. Nem volt teli doboz, alig néhány szál lötyögött benne, Tibi bácsi a többit szálra eladta. Én meg, a cigarettás dobozt utánzó csomagolásból egyedül Évát kínáltam meg, akiről akkor úgy véltem, halálosan szerelmes vagyok bele. Ugyanakkor apám egy, a zippo öngyújtókra hasonlító eszközt ajándékozott anyámnak, aki soha nem dohányzott, az öngyújtó a rágógumis dobozon látható Chesterfield logót viselte zománc díszítésén.
Apám is szeretett marhaságokat vásárolni, miként én is. A nagy meglepetés mindig a karácsony volt, ami nálunk furcsa módon szilveszterre esett. A fenyő már állt szüleim hálószobájában, földíszítve, gyertyákkal, csillagszórókkal, egy esztendőben sikeresen föl is gyújtottam, szerencsére csak a celofándíszek kaptak lángra, így szüleim távollétében nem égett le a lakás.
Az ünnep viszont nem a karácsonyfa mellett, hanem a konyhában zajlott, amely egyben a hálóhelyem volt. Anyám az asztalnál, apám az ágyamon, és a nekem vett szájharmonikán produkálta magát. Engem nem a hangszer nyűgözött le, hanem az apám szájában megpillantott fogpótlások, hidak. Olyat láttam, amit korábban soha. Pedig a zenére kellett volna figyelnem, hiszen apám remek muzsikus volt.
De ott volt a szag! Ma inkább illatnak mondanánk, de átütő szag volt, az ablakpárkányra sorjázott narancsok illata. Egész évben nem láttunk narancsot, s amikor végre az sem került a karácsonyfa alá, hanem a konyhaablakba, ahonnét lassacskán elfogyasztottuk.
Apám városjáró táskája viszont még tartogatott meglepetést, egy rúd kókuszreszeléket. Vastagabb volt az ugyanakkor hozott kubai szivarnál, amire rágyújtott, és ezt igen nehezen viseltük, miként maga is, banánszerű, de héj nélkül, tördelni lehetett belőle, tejesen édes volt az íze. Ilyen kiszerelésben azóta se láttam kókuszt, ez egy kókusz dinamitrúd volt.
Viszont az illata máig meghatározó. A fenyő a hálószobában, a narancs és a kókusz a konyhában, dohányfüst meg az aszalt szilva meg fahéj a teás kancsóból. Számomra valahogy ez az illat maradt az ünnep jelhozója. A Család illata.
Hogy miért is írtam mindezt most le? Mert most volt az ideje.
