A Fellegvár kilátójáról nézve eltörpül a több százezres város (Csík Mónika felvétele)
A történelmi Erdély szívében található, dombok ölelte Kolozsvár több dologról is nevezetes. Ott született Corvin Mátyás és Bocskai István fejedelem; a város az unitárius vallás bölcsője; központi terén található Erdély második legnagyobb alapterületű temploma; történelmi temetőkertje a sok évszázados magyar írásbeliség nagyjainak nyugvóhelye; Bukarest után Románia második legnépesebb városa; emellett köztudomású, hogy lakosai rajonganak a káposztáért. Ja, és Kálmán Imre szerint a szőke Szamos partján minden piros-fehér-zöldben jár. Csoda hát, ha az ember lánya örömmel fogad egy kolozsvári irodalmi fesztiválra való felkérést, annak tudatában, hogy szakmai kerekasztalokon vehet részt, ráadásul minden bizonnyal jut szabadideje a város felderítésére is? Én fülig érő szájjal fogadtam az Erdélyi Magyar Írók Ligájának invitálását, s elvonatoztam a decemberi ünnepi időszakban két bőrönddel és nagy kíváncsisággal három napra Kolozsvárra.
Félnapi zötykölődés és egy kis Bodor
Szeretek vonatozni. A kiszámíthatatlan hazai menetrend, a lelakott kocsik, az időnként csigalassú tempó és a túlzsúfoltság ellenére is szeretek. Megnyugtató a kerekek ütemes kattogása, a kupékat betöltő félhangos terefere, az ablak előtt elúszó táj látványa. Ha csak tehetem, vonattal utazom, így magától értetődött, hogy Erdélybe sem megyek másként. A Szabadka–Budapest bő négyórás távja mellé a Budapest–Kolozsvár vonatút hét órája nem tűnt soknak. Főként egy közbeiktatott pesti pihenővel, mikor is Adél barátnőm csatlakozott hozzám útitársként. Kolozsvár-ismerő a zöldfülűhöz. Ő ugyanis ott végezte a képzőművészeti egyetemet. Ismeri, akár a tenyerét – bizonygatta. Feszült várakozással vágtunk hát neki az útnak a Keletiből: ő nosztalgiázni, én felderíteni szándékoztam.
– Tizenöt év alatt itt semmi sem változott – jegyezte meg Adél Nagyvárad tájékánál, a szürke, kietlen ipartelepeket szemlélve. Odakinn szitáló eső, omlatag épületcsontvázak, sár. – Bodori, minden buckájában bodori – tűnődtem, s a jegyzetfüzetembe körmöltem: halódó, színehagyott táj. Verhovina.
Zászlók és galambok – Kolozsvár belvárosának jellegzetes látványelemei (Csík Mónika felvétele)
Cluj-Napoca, avagy befutottunk
A vonatállomás bejárata fölötti, román nyelvű tábla láttán egyértelművé vált: megérkeztünk. Elröppent a hét óra (néha Belgrádból is kell ennyi Szabadkáig), nemhiába, edzett vonatozók vagyunk. Az információs pult mögött ülő asszonyságok, akár ha szerbiai közalkalmazottak lennének: flegmák, lekezelők és csak államnyelven beszélnek. Sokadik nekifutásra sikerült tájékoztatást kapnunk. A pályaudvar körül mintha aknamentesítés zajlana. Minden feltúrva, kiárkolva. Kerekes bőröndjeinket a hátunkon cipelve caplattunk, talpunk alatt cuppogott a sár. Városi busszal a taxiár negyedéért jutottunk el a központba (a buszjegy mindkét végén lyukasztható, tehát két utazásra elegendő – praktikus papírspórolás). Miközben a busz kacskaringós utcákon, vedlett házfalak tövében araszolt, a várost szemléltük. Szürke egyenpanelek, kormos hirdetőtáblák, lehajtott fejű járókelők, a falakon Emil Boc polgármestert kritizáló graffitik. Csak a történelmi városmaghoz érve változott a kép. Barokkos, szecessziós épületek tűntek fel, kiszélesedtek az utcák, és megteltek fénnyel. Itt már hömpölygött a tömeg. Jó öltözetű, vidám fiatalok, hátizsákos turisták mindenütt, valahonnan (a téli vásár emelvényéről – derült ki később) karácsonyi zene szólt. Rengeteg zászló, kék-sárga-piros csíkozásúak, a legnagyobbik egy egész épület homlokzatát elfedte. Ekkora zászló márpedig nincs – jegyeztem meg székelyes konoksággal szállásunk felé bandukolva, közben a dizájnos ívlámpák fényében el-elkattintottam fényképezőgépemet.
A Mátyás-ház folyosóin olyan érzése támad az embernek, mintha bármikor egy udvarhölggyel vagy egy udvari lantossal futhatna össze (Csík Mónika felvétele)
Mátyás, Mátyás és Mátyás
Habár a városnak számtalan neves szülötte és nevezetes polgára volt az idők során, Mátyás király személyét kultusz övezi. Itt látta meg ugyanis a napvilágot a későbbi uralkodó. Szülőháza Kolozsvár legrégebbi emeletes épülete, az Óvárban található, gótikus stílusú műemlék. A helyiek Mátyás-házként emlegetik. Az odavezető, csiszolt macskaköveken turisták hada. A szűkös utcácskában kétoldalt kézművesek standjai. Mindenütt kapni „mátyásos” szuveníreket: bögréket, kulcstartókat, képeket, hűtőmágneseket. Az épület kapuja impozáns, szabadon be lehet lépni, hisz a nagy király szülőháza jelenleg a Művészeti és Design Egyetemnek ad otthont. A belső udvar „művésziesen kaotikus”, szobrok, kerti bútorok láthatók mindenfelé, s burjánzó, elvadult kúszónövények. Az emeleti, egyetemi könyvtárig szabad a járás, tantermek előtt elhaladva megcsodálhatók a több évszázados, vasalt faajtók, a mennyezetig érő cserépkandallók, az ölnyi vastagságú falak. Érezhető talán némi reneszánsz szellemiség is, az embernek olyan érzése támad, hogy egy udvarhölgy vagy udvari lantos bármikor szembejöhet vele a folyosókon. Újra az utcára lépve mintha időutazásból tértünk volna vissza. Magával ragadott a forgatag, s Kolozsvár főteréig sodort, ahol ismét Mátyás került a figyelem középpontjában. Itt, a hajdani Nagypiacon áll ugyanis egy gigantikus Mátyás-szobor, Fadrusz János alkotása. Akár egy elégedett ősapa, többméternyi magasságból tekint a nevezetes Corvin a téren tobzódó embertömegre, a téli vásár forgatagára.
„…a Szamosnál, hol minden piros-fehér-zöldben jár” (Csík Mónika felvétele)
Cool-túra
Vendéglátóink, a csupaszív EMIL-esek kitettek magukért. Izgalmas fellépéseket és szakmai beszélgetéseket szerveztek a Kolozsvári kikötő keretében. Helyi középiskolákban találkozhattunk a diákokkal egy-egy író-olvasó találkozó erejéig, s a Bulgakovban, a kolozsvári magyar irodalmi történések kultikus fellegvárában „kerekasztaloztunk” a Kárpát-medencei fiatal magyar irodalmárokkal s a helyi érdeklődőkkel. Az irodalmi seregszemle szüneteiben azért maradt idő felderítésre, csavargásra. Útba lehetett ejteni például a Bánffy-palotát. Az impozáns, 18. századi, barokk épület a város Szépművészeti Múzeumának ad helyet. Talán a késő délutáni időpont okán, de jócskán megleptük betoppanásunkkal a tárlatfelügyelőket. Az egyenköpenyt és „Borosana-cipőt” viselő asszonyságok ugyanis fáradt madarakként emelték fel fejüket, s rebbentek szét a fűtőtest melletti ücsörgésből, láthatóan nem számítottak látogatókra. A Quadro Galériában viszont zajlott az élet. Ottjártunkkor szervezte ugyanis a galéria karácsonyi aukcióját, melyen a legnevesebb nagybányai festők képeire lehetett licitálni. A magángyűjtők birtokában lévő alkotások kikiáltási ára láttán a vékonypénzű tárlatlátogató leszögezhette magában: jó pár könyvet meg kell írnia ahhoz, hogy efféle licitáción indulhasson. A legmagasabbra taksált kép, Fülöp Antal Andor Iréne című, 1933-as alkotása értékében egy szabadkai kertvárosi ház árával vetekedett. Hogy mi lett a licit kimenetele, nem vártuk meg, továbbálltunk egy házzal. Azaz két utcányival. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Hullámtörés című előadására sikerült ugyanis jegyet szereznünk, s mivel a társulatot egy héttel korábban láttam fellépni Szabadkán, a DESIRÉ fesztiválon, kíváncsian vártam, helyben, hazai terepen hogyan játszanak, mit kezdenek a Lars von Trier-adaptációval. A huszonöt lejes, nagyjából hat eurós színházjegy ellenére telt ház fogadott, és kiváló színészi játék. Azt mondják a helyiek, Kolozsváron sikkes színházba járni. A közönség vegyes összetételéből ítélve ezt minden korosztály vallja. Előadás után még jutott idő a színház kiállítótermében megnézni a Tompa Gábor rendezte darabok kosztümterveinek kiállítását, majd betértünk terepszemlére a Koffer nevű kávézó-könyvesboltba, amely a helyi magyar könyvkiadó, a Koinónia kiadványait árusítja, s olyképpen néz ki, akár egy míves szelence, tarka kis ékszerdoboz.
A kézművesek asztalkáin kincskereső kisködmön és hímzett mézesbáb is kapható (Csík Mónika felvétele)
Tyúkanyó, te behemót
Bárhol is talpal az ember Kolozsváron, két dolog biztos a szeme előtt van: a Szent Mihály-templom karcsú tornya, és a fellegvár, a város termetes kotlósa. A templomba legalább egy ima erejéig érdemes betérni, de a padokba helyezett szentének-kottákat tilos „otthoni gyakorlás végett magunkkal vinni”, tudniillik eme idézőjeles félmondat mellett az is rájuk van nyomtatva, hogy a templom tulajdonát képezik. Diplomatikus megfogalmazás, megelőzendő, nehogy egyes, buzgó templomlátogatók vallási hevületükben „otthoni gyakorlás végett” kottát lopjanak. A másik biztos tájékozódási pont a Kis-Szamos melletti, 405 méter magas dombon levő erőd, a Fellegvár. Számtalan lépcső vezet a tetejére, de az onnan nyíló kilátás kárpótol a hegymeneti kapaszkodásért. A szépen parkosított, bár kissé elhanyagolt magaslatról belátni a környező dombokat, s a dombok tövében elterülő várost, melynek minden egyes épülete csibenagyságúnak tűnik, mintha a dombtetőn fészkelő Fellegvár, a behemót tyúkanyó fészekaljából potyogtak volna ki. A szőke Szamos is ott csordogál alant, igaz, inkább szürkén, de szelíden, mossa, csak mossa ki a város szívének hordalékát. Mellette húzódik a látványos Sétatér, gondozott parkkal övezve, végében csónakázótóval s a Kaszinó pompázatos épületével. A decemberi zimankó ellenére a tó vizét kíváncsi kacsák fodrozzák, messzire hallik a hápogásuk. A pompás panorámától elbúcsúzva érdemes a Fellegvár parkjában fordulni egyet, körbejárni a közepén magasló, hetvenes években épült Belvedere Szállodát, mely első pillantásra elhagyott szellemtanya benyomását kelti, de a halljába lépve titanici pompa fogad. Aki látta a szerencsétlenül járt luxushajó tragédiájáról készített filmek bármelyikét – sejtheti, mire gondolok, ha titanici pompát emlegetek. A szálloda példája megerősíti abbéli meggyőződésemet, hogy Kolozsvár a kettősség: rútság és szépség, elavultság és modernség, kivagyiság és szerénység lenyűgöző városa.
A Házsongárdi temető a sok évszázados magyar írásbeliség nagyjainak nyugvóhelye (Csík Mónika felvétele)
Kolozsvár ízei
Ha egy települést szeretnénk megismerni, a helyi piacra mindenképp el kell látogatnunk, vallom, így hazaindulás előtt megejtettünk egy piaci körsétát. – A kolozsvári piacnak még állatvására is van – lelkendezett Adél barátnőm elöljáróban, de a helyszínre érve konstatáltuk, a piactér már a múlté, ugyanis egy fűtött, zárt, méretes vásárcsarnok épült a helyén. Odabenn zsongás, alkuszok tereferéje, az asztalokon rengeteg gyümölcs, zöldség, szárított fűszer, szinte minden pulton kaporcsomók, lestyán, csombor, hántolt csonthéjasok, s persze sütőtök meg káposzta. A „tejhasznot” mérők pultjánál húszféle sajt, túró, s a helyi ínyencség: telemea, mely a fetasajthoz hasonlatos. Tehéntejből meg bivalytejből készített változatai ismertek, kóstoltunk is az egyik néninél, bivalytelemeát kínált, alig bírtuk abbahagyni a falatozást, annyira finom. A piac mellett a főtéri Carpati (Kárpát) nevű cukrászdát is felfedeztük magunknak, ottlétünk alatt többször is minőség-ellenőrzést tartottunk a kínálatukban. A Savarina nevű, maroknyi kuglófot formázó, öntetes édesség helyi különlegesség (kifogástalannak találtuk), s a város környékén termő gesztenyéből készített finomságok is megérték a pénzüket. A cukrásznénik harmadik napon már magyarul köszöntöttek bennünket – nyilván lelkiismeretes minőségellenőröknek találtattunk. S ha már Kolozsvár, a káposztát vétek lett volna kihagyni. Igaz, nem is nagyon lehetett. A helyiek ugyanis majdnem minden ételbe káposztát csempésznek. Hát, még ha autentikus éttermet keresve a Vârzărie, azaz „Káposztás” elnevezésű, hangulatos kis kifőzdébe téved az ember, ahol a csülkös bablevest is káposztával készítik?! Képzelhetik…
Itthonról, szeretettel
Hazaérve többször képzelem magam vissza. A fenyőerdők és havasok közé, hol a bodori szürkeséget mégiscsak „megfestette” a decemberi nap, s szükségtelenné vált a magammal cipelt, kétbőröndnyi meleg holmi. Vissza, az ízesen beszélő székelyek közé, kik tréfálkozva kínálták piaci standjuk mögül portékáikat. A téli vásár ügyes kezű kézművesei közé, akik kincskereső kisködmönöket és mézesbábokat „hímeznek ki”. Vissza, a belvárosi Napoca utcára, melyről számtalan vers született (egyiknek költője ottjártunkkor, a Bulgakov billegő sarokasztalánál olvasta fel a Napocán, azaz a Jókai utcán sétáló Kedvest megörökítő költeményét). Fotók, üdvözlő mailek, baráti sms-ek a hozadékai e három pörgős decemberi napnak, mialatt Kolozsvár irodalmi kikötőjében horgonyoztunk. Jó szél segítette képzeletbeli hajónkat, s alaposan megfigyeltük az utat, hogy legközelebb is visszataláljunk.
