A bor iránti szerelmem, tiszteletem valamikor akkor kezdődhetett, amikor a Szőlő utcába költöztünk. Nyilvánvalóan nincs az utca nevének semmi köze ahhoz, hogy én megszerettem a bort, hiszen akkor az utcát még Nyugati ugaraknak hívták, mégis valamiért sorsszerűnek vélem, hogy azóta Szőlő lett a neve, mi pedig a borfogyasztás és a borkészítés szerelmesei.
A bor számomra egyben jelenti az életet, amit élni és szeretni kell, az embert, akinek ugyan minden napja küzdelem, mégis tiszteli és becsüli, hogy a világra jöhetett. A bor egy nehéz nap záróakkordja, de egy hajnalig tartó beszélgetés kísérője is. A borfogyasztó pedig mértékletes, tiszteli a tőkét, a szőlőt, és látja a pohár borban a gazdát, a borászt is. Így a bor számomra attól kezdve és addig lehet kiváló, amíg mindezt együtt képviseli, amíg látom mögötte az ültetvényeket, a dolgozó asszonyokat és embereket és a szőlősgazda lelkét.
Minderről azért szólunk most, mert ma, május 25-én van Orbán napja. Orbán, népiesen Urbán a középkori hagyomány szerint pápaként elrendelte, hogy a miseáldozat kelyhét és tányérkáját aranyból vagy ezüstből készítsék. Ezért kehellyel, később szőlőfürttel a kezében ábrázolják. Részben ezért választották a szőlőművesek, kádárok, kocsmárosok patrónusuknak. Mivel ezen a napon rajzanak ki először a méhek, Orbán a méhészek védőszentje is, ezt azonban kevesen tudják. Orbán napja körül elhűvösödő időjárás az éppen virágzó szőlőnek ártalmára szokott lenni. Szegedi öreg parasztok ezért szokták tréfás-bosszúsan mondogatni, hogy azt is agyon kellett volna ütni, aki Orbánt beletette a kalendáriumba. Orbán népi kultuszának forrása alighanem az elzászi szőlővidék. A hagyomány szerint Orbán napján körülhordozzák a szent faképét, azaz szobrát, de csak akkor, ha tiszta idő van. Ha esik, meghempergetik a sárban. Az Orbán-kultusznak egyik legrégibb, de legmonumentálisabb emléke Kassa főterén, a székesegyház mellett álló Orbántorony, amely 1628-ban épült egy hatalmas, Szent Orbán tiszteletére szentelt harang számára. Hogy Orbán közbenjárását megnyerjék, a szőlőhegyeken szobrot, kápolnát szoktak emelni a tiszteletére, képét pedig olykor ráfestik, ráfaragják a borsajtóra, hordóra. Ilyen hordóvégeket a soproni és győri múzeumban is látni. A napnak derült voltából egyébiránt jó őszre és bő szüretre következtettek, míg esős és borús idővel való beköszöntését rossz termés előjelének vették: minthogy ez idő tájt a szőlő épp virágzásában lévén, ennek a nedves, kivált a zordabb és széllel járó hideg idő árt, a csendes, meleg napok ellenben javára válnak.
Ezen a napon nemcsak Magyarországon, hanem nálunk is, Vajdaság több településén tisztelegnek Orbán előtt, borversenyeket, borkóstolókat szerveznek, a gazdák pedig tapasztalatot cserélnek, a jó minőségű szőlőtermésben bíznak. Aki teheti, látogasson ma el Palicsra, Horgosra, ismerkedjen meg kiváló borainkkal, alázatos munkát végző borászainkkal.
Nagyszüleim generációja sokat mesélt és mesél a mai napig arról, hogyan teltek a napok, ünnepek annak idején otthonaikban, melyek voltak azok a szertartások, amelyeket semmiképp sem mulasztottak el. Így ünnepekkor elengedhetetlen volt a borral való koccintás, de a víz rossz minősége miatt Vajdaság több régiójában borral fertőtlenítették azt, s úgy fogyasztották nap mint nap. Hogyan és mikor távolodtunk el a borfogyasztástól, a magyar ember italától, amelyről Anatole France többek között a következőket írja?: “Felhajtottam egy pohárral írás közben, és egyszerre az édes nyugalom tündére kezdett velem játszadozni. Mily boldog lehet ez a vidék, ahol ily mézédes források törnek fel a porhanyós anyaföldből! Milyen jókedvű, kiegyensúlyozott, egészséges nép lakhatik a magyar Tokajon! Milyen derűs harmónia lakozhatik ott. Milyen forró szerelem, mennyi kultúra, hűség, barátság, értelem! Ülnek az aranyfolyó partján, és kedvükre meríthetnek belőle. Ilyennek képzelem a görög Istenek tanyáját az Olümposzon.” S nem kell Tokajig elmenni, hiszen annak idején a magyar királyok, Magyarország legkiválóbb borvidékének számított a szerémi. Hamvas Béla a következőképp fogalmaz A bor filozófiája című művében:
“Utazásaim egyik legfőbb tapasztalata volt, hogy van bor-ország és van pálinka-ország. Eszerint van bornép és pálinkanép. A bornépek geniálisak; a pálinkanépek, ha nem is mind ateisták, de legalábbis hajlanak a bálványimádásra.”
Elleptek és ellepnek ma is bennünket a külföldről érkező, divatos, ám tőlünk távol álló élvezeti cikkek, mégis inkább azokat választjuk, elfordultunk a szomszédban készülő értékektől.
Higgyék el, különleges élményt nyújt egy, helyben készült kövidinka, kadarka elfogyasztása, különösen akkor, ha azt előttünk hordóból csapolja ki a gazda, büszkén kínálja, bízva abban, visszatérnek hozzá, megkérdezik, milyen év lesz az idei, s talán (újra) megszeretik a bort.
Én pedig, nem titkon, abban bízom, tíz év múlva megkínálhatom Önöket egy saját készítésű illatos fehérrel, üde rozéval vagy testesebb vörössel, kit mivel, ízlése szerint. Leülhetünk majd a pincénkben, s egy nyugodtabb, értékeket valló világról beszélgethetünk. S amikor újjal szeretnének ismerkedni, büszkén indíthatom majd Önöket útjukra a szabadka-horgosi, verseci, szerémi borvidékeken.
