Az első magyar Afrika-vadászok kivétel nélkül arisztokraták voltak: Esterházy Miklós és Almásy László sivatagi rekordkísérletei lenyűgözték a világot, Széchenyi Zsigmond világrekordnak számító addaxot ejtett el, Kittenberger Kálmán, a magyar vadászirodalom klasszikusa a Nemzeti Múzeumnak gyűjtött a fekete kontinensen, ahol oroszlánnal vívott közelharcot (ujjperce bánta). A nagy magyar Afrika-vadászokat nemcsak a költséges magánérdeklődés, úri passzió vagy arisztokratikus szórakozás vezette Afrikába, hanem a magyar gyűjtés gyarapításának szándéka is. De vajon miféle kalandvágy hajt egy óbecsei jogászt, politikust a Kalahári-sivatag peremére vagy a közép-ázsiai kőszáli kecskék nyomába?
Manapság is sok vadász álma az, hogy számukra idegen országokban, tájainkon nem honos fajokra vadászhasson. Az afrikai országok közül Namíbia az, ahol az utóbbi években a hazai vadászok többsége első afrikai élményeit szerzi: a végtelen térségek szabadsága, a hihetetlen kiterjedésű bozótvadon, a “bush”, a félelmetesen vad hegyvonulatok, a Namib-sivatag homoktengere, az Okavango mocsarai, mind-mind Afrika különleges hangulatát hordozzák. Friss László is itt szerezte első egzotikus vadásztapasztalatait.
Vadászaton Namíbiában
Sokan gondolják azt, hogy az afrikai vadászat egyet jelent az oroszlánnal, elefánttal, orrszarvúval, de a vadászat ezekre a nagyvadakra szinte megfizethetetlen. Ahogy a legtöbb vadász, úgy László is leginkább macskafélékről – leopárdról vagy gepárdról – álmodott, de ezek a nagyvadak elkerülték őket. Zebra, mint trófea meg sem fordult a fejében, mégis ez lett az egyik legemlékezetesebb szerzeménye.
– A zebra fenn élt a hegyekben, ezért is lett ez a legszebb vadászatunk Afrikában: oda már nem lehetett eljutni járművekkel, hanem hegymászással kellett becserkelni az állatot, és egy távoli, precíz lövéssel sikerült elejtenem. A vadat sem lehetett lehozni a szokásos csörlős módszerrel, hanem ott kellett a húst szétvagdosni. Mindenki kapott egy darabot belőle a hátizsákjába, így lehetett lehozni a hegyről – emlékszik vissza.
Kevés olyan vadász van, aki ne szeretné a vadételeket, amiket persze ezeken az egzotikus tájakon is ki kell próbálni. Lászlót Afrikában egy igazi ínyencségnek számító rostélyossal vendégelték meg – a príma falat az orix hímvesszőjéből készült. Evett itt még kígyósültet és a kezdő Afrika-vadászoknak kötelező kudumájat is, ami alaposan megmozgatja a tréfásnak szánt avatáson átesett fehér ember beleit.
Vadakban rendkívül gazdag ez a kontinens, de alaposan fel kell készülni belőlük. A hazai nagyvadakhoz képest az ottani állatok szíve például máshol van, ezt is tudni kell a pontos lövéshez. Lászlóék a Kalahári-sivatag szélén főleg antilopokra vadásztak. László lőtt orixot, nagykudut, gnút, és van egy aranyérmes impala-trófeája is. Gyűjteményének “koronaékszere” azonban a kirgíziai kőszáli kecske, mert ehhez fűződnek a legszebb élményei.
A kirgiz ibex nyomában
A capra ibex, vagyis a kőszáli kecske Kirgíziában elterjedt állat. László csapata, miközben az ibexek nyomában járt, többször is veszélyes helyzetbe került.
– Kirgíziában 4000 méter fölött, lóháton, sziklákat mászva közlekedtünk. Meredek volt a hegyoldal, a megmászott sziklák havasak, ráadásul éjszaka, felszerelés nélkül el is tévedtünk. Reggeltől estig lóháton jártuk a sziklás hegyvidéket, a Himalája nyúlványának számító Tien-san fennsíkot. Ezek a lovak hihetetlen teljesítményre képesek, jobban másznak teljesen meredek terepen, mint mifelénk a macskák. Én az első két napon a szemembe húztam a micimet, és csak a lovam két fülét néztem, olyan szakadékok mellett mentünk el! Ha leszálltunk a lóról, még nehezebb volt, mert akkor már a sziklamászás következett. Ilyen helyen lőttem a kőszáli kecskét, amire igencsak büszke vagyok, mert nagyon nehéz elejteni…
Eb a vadász kutya nélkül
Lászlót a természet, az élővilág szeretete és olvasmányélményei, no meg az egyetemi haverok terelték a vadászpuska mellé.
– Ha nem lennének vadászok, vadak sem lennének – állítja. – Az urbánus életforma a természet kárára terjeszkedik, ezért gondot kell viselni az élővilágra. Mi gazdálkodunk a vaddal, dolgozunk neki, javítunk az életkörülményein, etetjük, itatjuk, óvjuk őket – e nélkül kivesznének. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a háborúk alatt mindig nagyon megcsappan a vadállomány, és a vadászoknak szinte a nulláról kell újból létrehozniuk az elpusztult vadállományt.
Lászlónak egy német drótszőrű vizslája és egy Labrador retrievere van. Amikor azt kérdezem, lehet-e kutya nélkül is vadászni, egy vadászmondással válaszol:
– Eb a vadász kutya nélkül. Ez nagy igazság, különösen az alföldi, apróvadas vadászatokon. Nagyon kell az élvezetes vadászathoz a jó vadászkutya, de sokat kell vele foglalkozni, hogy jól működő páros legyen a gazdájával. A rendes vadász kutyával nem hagy maga után sebzett vadat. Sajnos felénk sok vadász nem tart kutyát, de ez szerintem nem helyes.
László szerint vadászatkor a vadász eggyé válik a természettel, megszűnik számára a külvilág. Ilyenkor felébrednek az ősi ösztönök, és megkezdődik az izgalmas cserkelés.
– Egy igazi vadász számára nem a ravasz meghúzása a legfontosabb. Könnyű kiszúrni az általunk henteseknek nevezett vadászokat, akik csak azért lőnek, hogy húst szerezzenek és dicsekedhessenek. A vadászat nem erről szól. Nem vagyok igazi trófeavadász, mert nekem a vadászat íze, a vidék szépsége, a természet részévé válás a legfontosabb – állítja.
Lászlónak a tervei között további különleges vidékek meghódítása is szerepel: szeretne Afrikában egy igazi dzsungelvadászaton részt venni, ahonnan egy kafferbivaly-trófeával térne szívesen haza, és a kanadai erdőkben is kipróbálná magát – a találkozás egy jávorszarvassal, fekete medvével vagy grizzlyvel egy újabb életre szóló élmény lenne.
