Az Al-Duna mesés szépségű vidékén helyezkedik el a kontinens legdélebbi, magyarok által többségében lakott település, Székelykeve. A terület egykor a Szent István alapította kevevári várispánsághoz tartozott, és egy XV. századi okiratban szerepel először 1412-ben terra Zkoronovetz néven. Zsigmond király 1428 novemberében Karánsebesen kelt oklevelében villa regalisnak említi, és kiváltságokat adományozott neki, mely 1440-ben Zkorenotz Puszta néven szerepel. A törökellenes háborúk azonban teljesen elpusztították és szinte lakatlanná tették a vidéket. A 18. század második felében csupán pusztaság és megműveletlen területek álltak itt, az évszázadokig tartó törökellenes háborúk nyomait lehetett látni mindenütt. A vidék fejlődése csak nagyon lassan és fokozatosan indult meg az évtizedek során. A Bánság területére még III. Károly (1711–1740) uralkodása alatt kerültek betelepítésre a szláv lakosok mellett németek, olaszok és spanyolok is. Azonban a mocsaras vidék és az abból következő, különböző szúnyogok által terjesztett járványos megbetegedések megtizedelték a lakosságot. A székelység idetelepülésének bemutatására azonban egészen 1764-ig kell visszarepülnünk az időben, az ún. madéfalvi történésekig, amelyet „siculicidium”-ként (székelyölésként) is neveznek. A Mária Terézia által 1763-ban elrendelt három székely, valamint két román határőrezred felállítására vonatkozó rendelet végrehajtásának a székelyek nem akartak eleget tenni. Az ellenállás leverésére pedig a gróf Siskovics József császári tábornok parancsára kirendelt katonaság 1764. január 7-én Mádéfalván kegyetlenül lemészárolt mintegy 200 székelyt. Ennek következtében a csíki, háromszéki és aranyosszéki falvakból származó lakosság Bukovina területére menekült. Ezen a vidéken öt székely falut alapítottak és népesítettek be: Fogadjistent, Istensegítset, Hadikfalvát, Andrásfalvát és Józseffalvát. Az itt élők azonban egy évszázad alatt jelentősen elszegényedtek, ezért a jobb megélhetés reményében már az 1880-as évek elején megkezdődött a több hullámban történő kényszerű elvándorlásuk. Első kirajzásuk 1882–83-ban történt meg. Tisza Kálmán kormánya felkarolta a kitelepülők ügyét, akiknek az Al-Duna szabályozásának idején lecsapolási munkákat ajánlottak, és akik töltésépítőkként telepedtek meg a délvidéki Pancsova és Kevevára közötti szakaszon. Három ma is létező települést alapítottak: Hertelendifalvát, Sándoregyházát és a ma is magyar többségi lakosságú központjukat, Székelykevét. A település napjainkban mintegy 2000–2500 lakost számlál. Nagy többségük székely magyar, valamint palóc származású. A többi magyarul beszélő katolikus bolgár (paltyán), és kevés szerb család. A település a mai nehéz életkörülményei ellenére megőrizte kultúráját és a megmaradásra sarkalló tettre vágyását is. A bukovinai székely közösség, az erdélyivel való évszázados elszakítottság következtében jól megkülönböztethető, jellegzetes kultúrát alakított ki. A Bukovinából magukkal hozott népi hagyományaik igen archaikusak: többek között középkori eredetű balladákat, keserveseket, jellegzetes népi táncaikat, a legényes és páros silladrit, és a hétfélésnek nevezett táncrendet mindmáig előadják.
Szellemi értékein kívül építészeti érdekességekkel és értékekkel is rendelkezik. Ez az épített örökség különleges vonásokkal rendelkezik, mint például a hármasosztatú telepes parasztházak. Székelykeve gazdagon felszerelt tájházát 2010-ben nyitották meg. A kincstári (telepes) házakon kívül a gazdag német polgári házak is megcsodálhatók. A faluba látogatók azonban sosem hagyják ki a temetőben látható, 1995-ben emelt székelykapu, valamint a harangláb megtekintését, emellett megcsodálhatják a székelyek betelepítésének 130. évfordulójára, 2016. július 2-án felavatott turulszobrot is, amely kétségkívül a település szimbólumát jelenti. Az emlékmű terve Bogos Károly fiatalember fejéből pattant ki, akinek ötletét a község vezetősége felkarolta. A Helyi Közösség Tanácsa, a Falufejlesztési Társaság, valamint a Bethlen Gábor Alap támogatásával az ötlet hamarosan kivitelezésre is került. A mintegy 3,5 méter magas szobor a szomszédos Kevevárán található Krigam kőfaragó műhelyben készült. A kialakítását a Mádéfalván felállított turulszobor alakja ihlette, de nem a pontos mását képezi. Az emlékmű mellett található székelykapu egészen 2016-ig egyedülálló volt egész Szerbia területén. Az említett évben ugyanis felavatásra került a szomszédos Hertelendifalván is egy, majd 2018-ban a Nyugat-bácskai Gomboson is felállítottak egy székelykaput. Az emlékműnél minden évben rendszeres megemlékezéseket tartanak a helyiek a nemzeti, valamint a közösséget érintő ünnepnapokon is.
Az Al-Duna kanyarulatába telepített bukovinai székelyek mintegy 134 éve a délvidéki magyar népcsoportok egyik legérdekesebb, küzdő szellemiséget képviselő része. A falu jelenleg is a túléléséért küzd, kulturális egységként a hagyományok ápolását önerejével, de ugyanakkor az anyaország segítségével is igyekszik tovább tartani. Gazdaságilag újabban főként a vendéglátásra helyezik a hangsúlyt, amelyre megmaradásuk egyik zálogaként tekintenek. Szervezett formában évente immár négy-hatezer, főként Magyarországról érkező turista látogatja meg Székelykevét.
E dél-bánsági kulturális színfolt a magyarságot gazdagítja, megerősítéséhez és az új nemzedékek nemzeti hovatartozásának, magyarságtudatának kialakításához is hozzájárul. Székelykeve vidékünk magyar tájegységének egy különleges, mondhatni stratégiai fontosságú települése. A helységet ugyanakkor kuriózumnak is tekinthetjük, hiszen eddigi megmaradása a déli végeken példa értékű. Lakosainak féltett örökségüket a történelem viharai során is sikerült megtartaniuk, amelyet az elkövetkező időkben is igyekeznek becsülni és megőrizni az eljövendő generációknak.
