Az adai Varga Lívia több évtizedes művészeti, kultúrális és oktató-nevelői tevékenységét Ada község Életműdíjával ismerték el, amelyet július 2-án vett át ünnepélyesen a község napján. Varga Lívia az 1991 óta működő Vadvirág Hagyományápokó Kör alapító tagja és a kezdetektől tevékeny részese az egyesület munkájának a népi hagyomány és az anyanyelv ápolásában, valamint a magyar nemzeti önazonosság megőrzésében, illetve évek óta főszervezője az egyesület immár hagyományos rendezvényeinek, a Tavaszi Vadvirág Fesztiválnak, a karácsonyi rendezvénynek és a Vadvirág Néptánc- és Népzenei Tábornak. Vezetésével az egyesület számtalan rangos díjat, elismerést érdemelt ki a szemléken és a versenyeken. Az életműdíj kapcsán Varga Líviát a díjról és munkásságáról, az egyesület tevékenységéről, népművészetről, a felemelő pillanatokról és a feladatokról, egyszóval a Vadvirágról kérdeztük.
Hogyan élte meg, hogy Ada község életműdíjjal jutalmazta?
– Egyrészt meglepett, másrészt nagyon jólesett, mert ez valóban egy hosszú életszakasz az életemben. Az életműdíj értékes és nagyon megtisztelő, ezért felmerült bennem a kétely, hogy mindaz, amit eddig tettem, az valóban egy életmű? Hiszen én csak a dolgomat tettem. Viszont úgy látszik, hogy ezt a Vadvirágos gyerekek és szüleik, akik ajánlottak a díjra, így értékelték. Ez számomra nagyon megható és lélekemelő.
Egy díj mindig kitűnő alkalom a visszatekintésre. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre, a Vadvirág 1991-es megalakítására?
– Nagyon érdekes, ahogyan összeköt bennünket az élet. A díjat olyan neves emberek mellett kaptam, mint dr. Varga Albert és dr. Szabó Sándor. Az utóbbi helyett testvére, Fero Szabó Eszter vette át a polgármesteri köszönőlevelet. Eszternek régen Adán volt egy magángalériája a mai kiállítóterem helyén, ahol iparművészként iparművészeti tárgyakat árult. Ebben a galériában 1991-ben tartottak egy kiállításmegnyitót, amelyen nagyon sokan voltunk, és ott született az ötlet, hogy alapítsunk egy civil szervezetet. A mostani ünnepségen is felemlegettük ezt a napot Eszterrel. Akkor ott sokan úgy éreztük, hogy kellene egy civil szervezet a hasonlóan gondolkodó embereknek. A rendszer akkor már megengedte a civil szervezet alapítását. Napjainkban néhány személy támogató aláírása elegendő az alapításához, akkor sok aláírást kellett összegyűjteni.
Ott hirtelen hatvan-egynéhányan írtuk alá a megalakításhoz szükséges ívet, olyan emberek, akik azóta is kísérik a tevékenységünket és büszkék arra, hogy Vadvirág HK alapítói lehetnek. Bár akkoriban már a háborús fenyegetettséggel néztünk szembe, és ahogyan egyre jobban terjedt a háború, egyre több lett a csonka család. Hiszen az apukák vagy elmentek a háborúba vagy a behívó elől elmenekültek külföldre. Bizony a próbák alatt az anyukák összejöttek és megbeszélték a gondjaikat, mert ezzel rengetegen küszködtünk. Ez már a múlt, de vészterhes idők voltak. Sok támogatónk volt, a gyerekek szülei akkor is nagyon sokat segítettek, és éreztük a lendületet, hogy erre az egyesületre nagy szükség van. Az alapszabályban felsoroltuk azokat a tevékenységeket, amelyekről úgy gondoltunk, hogy jó lenne velük foglalkozni. Az elmúlt huszonnyolc év pedig bebizonyította, hogy azok a tételek és gondolatok ma is érvényesek, hiszen aszerint dolgozunk napjainkban is. Közben volt ugyan alapszabály-módosításunk, néhány gondolattal és tevékenységgel kibővítettük, viszont nem húztunk ki belőle semmit, ma is ugyanazokat a tevékenységeket űzzük.
Melyek voltak ezek a tevékenységek?
– Többek között a táncházmozgalom és a népzeneoktatás, a hagyományaink összegyűjtése és megélése, valamint az anyanyelvápolás. Ez mind benne van az alapszabályban, aki figyelemmel kíséri a tevékenységünket, az látja, hogy ezek szerint dolgozunk.
Azt mondta, hogy csak tette a dolgát. Mit jelentett ez akkoriban, mit jelent mostanság?
– A családomnak nagy szerepe volt a civil szervezet megalapításában. A nagynéném és az anyukám is sokat tevékenykedett az alapszabály kidolgozásán. Ha visszagondolok, akkor anyukám ágáról az egész család ilyen indíttatású, hiszen a nagynénik és a nagybácsi tevékenyen részt vettek a színjátszásban, a legényegyletben, talán valahonnan innen indulnak a gyökerek. Majd úgy adódott, hogy a szervezet elnökévé választottak, aztán több alkalommal újraválasztottak. Közben tettük a dolgunkat, mindig éppen azt, amit az élet hozott. Adán úttörők voltunk, mert más civil szervezet nem működött, így minden új volt. A magyarországi és más vajdasági szervezetektől érdeklődve és azokat követve dolgoztunk. Az egyesület pénzelése sem volt megoldva.
Eleinte csak a tagsági díjra számíthattunk és az önkéntes munkára. A helyi önkormányzathoz fordultunk segítségért a székház biztosítására és a pénzelés miatt. Szerettük volna, ha van biztos bevételi forrásunk a tagsági díj mellett, hiszen az mindig csak jelképes összeg volt. Az önkormányzat általában támogatott bennünket, de a 90-es években nem tudott úgy gazdálkodni, hogy még nekünk is jusson. Sok kilincselés, kopogtatás és kérelem benyújtása után végül sikerült annyit elérni, hogy 1992-től lett székházunk a Petőfi Sándor utcában. Közben a II. helyi közösség eladta az épületet, amelyben létrejött a kábeltévé. A tulajdonos egy darabig megengedte, hogy maradjunk, de utána neki is kellett a helyiség és akkor kiköltöztünk. Volt olyan időszak, amikor az utcán táncoltunk, illetve a II. helyi közösség udvarában. Hiszen annyi gyerek volt, hogy nem fértünk el a konferenciateremben. Októberig kint voltunk a szabadban, még a zenészek tudtak muzsikálni a hidegben. Végül sikerült székházhoz jutni a Sava Kovačević utca 31. alatt. Az épület egykor mozi volt, majd ifjúsági otthon, aztán egy vállalat tulajdona, majd utána visszakerült az önkormányzathoz, akkor tudtuk megszerezni. Az épület sorsa viszont kalandos, mert néhány éve a vagyon-visszaszármaztatás által visszakapták a tulajdonosok, akiktől most megvásárolta az önkormányzat.
Végül sikerült újra hosszú távú szerződést kötni az önkormányzattal, amelynek köszönhetően ismét van székházunk. Én pedig továbbra is teszem a dolgom. Nincs olyan nap, hogy ne foglalkozzam a Vadvirággal, ahol nem egy fizetett ember, hanem önkéntes aktivista vagyok. Mindennap foglalkozom vele, mert vagy pályázatot írok vagy elszámolok, befizetem a számlákat, rendezvényt szervezek, vagy azon gondolkodom, hogyan legyen a következő rendezvény, vagy a gyerekekkel kapcsolatos tennivalókat intézem. Nincs olyan nap se nálam, se a családomban, hogy ne beszéljünk a Vadvirágról. Volt már olyan, hogy elmentünk nyaralni és azt mondtuk, tíz napig egy szót nem szabad kiejteni, hogy Vadvirág, persze nem bírtuk ki. Nálunk az egész család be van oltva a Vadvirággal, és ez csak így működik, ha a családom is mellettem áll. Az anyukám a mai napig segít, amiben csak tud. A férjem szervezőként vesz részt a munkában, a felnőtt lányaim oktatóként. Ez már egy életforma.
Az életműdíjat a kulturális, művészeti, oktató-nevelő munkáért kapta. Mi ösztönözte ebben az elmúlt évtizedekben?
– A kezdetben csak a lelkesedés hajtott bennünket, meg a családunk indíttatása. Korábban is nagyon szerettük a népzenét. Fiatal korunkban is kerestük ezeket az alkalmakat, koncertekre és táncházakba jártunk. Temerinben már néhány alkalommal akkoriban volt táncház. Ezt szerettük volna megismertetni a fiatalokkal. Azt tapasztaltuk, hogy ez egy jó közösség, mert akárhova mentünk, barátként fogadnak és jól tudnak szórakozni. Fontosnak tartottuk, hogy minél több lehetőségük legyen a gyerekeknek népzenét hallgatni, ha lehet: élő zenét. Ez nagyon fontos a fejlődésük szempontjából, akárcsak a néptánc. Azt látom ugyanis, hogy azok a fiatalok, akik több évet eltöltenek az egyesületben és föllépéseken vesznek részt, azok bátrabban nyilvánulnak meg az iskolában, bátrabban vállalnak feladatokat.
Ha vannak ötleteik, akkor támogatjuk őket, hogy megjelenjen a rendezvényeken és a programban. A saját ötleteinket viszont úgy mutatjuk be, hogy a megvalósítását örömteli feladatként éljék meg. Az iskolából az igazgatótól és a pedagógusoktól dicsérő visszajelzéseket kapunk, hogy a gyerekeken meglátszik, hogy néptánccal, népzenével foglalkoznak, hogy Vadvirágosok. Ez sokat jelent számomra. Apró visszajelzés, de azt bizonyítja, hogy jó úton járunk, és ezt folytatni kell, mert egyre több a gyerek. Korábban Adán ennek nem volt hagyománya. Most már azok a gyerekek, akik eljönnek az egyesületbe, pontosan tudják, hogy itt mit kapnak, mert nálunk a néptáncoktatás mellett van népzeneoktatás, tambura, furulya, akár vonós hangszer is, valamint rengeteg népdalt is tanulnak. Ez a tudás ha nem most, később biztosan a hasznukra válik. Nagyon fontos az anyanyelvápolás is, mert keveset beszélgetnek a gyerekek, ezért arra törekszünk, hogy a mobiltelefonjaink babrálása helyett minél többet beszélgessünk egymással.
Saját rendezvényeket, tábort tartanak, versenyekre viszik a gyerekeket. Nyilván ez sok munkával jár?
– Már vannak hagyományos rendezvényeink, amelyek kiállták az idő próbáját. Az idén tizenhetedik alkalommal szerveztünk Tavaszi Vadvirág Fesztivált, huszonötödször a népzenei és néptánctáborunkat, a karácsonyi műsort viszont megalakulásunk óta megtartjuk. Ezekre a rendezvényekre nagy hangsúlyt fektettünk, mivel motivál bennünket, mivel mindenki egy célért tesz. A rendezvényre összpontosítunk, mindenkinek megvan a feladata és teszi a dolgát. Amikor az elképzelés szerint összeáll a rendezvény, az felemelő érzés, ami továbblendíti a következő műsort is. Ezzel sok munka van, mert pályázni kell és pénzt teremteni. A táncoktatók és a zenészek feladata, hogy a tagokat fölkészítsék a rendezvényre. Nagyon hálás vagyok a fiataloknak, akik kiskorukban elkezdtek nálunk táncolni, most pedig oktatóként tevékenykednek és tele vannak ötletekkel. Néhány éve már teljes egészében ők szervezik meg a műsorokat, én ebben már háttérmunkás vagyok.
Szeretném kiemelni azt is, hogy a rendezvények lebonyolítása a szülői közösség áldozatos munkája nélkül nem valósulhatna meg. Nagyon fontos a támogatásuk, amiért köszönettel tartozom magam és az oktatók nevében. Az egyesület vezetőjeként ennek ellenére még sok feladatom van, de jó érzés, hogy sok segítséget kapok. Az én feladatom az, hogy összefogjam az egészet, és amennyire tőlem telik, leosszam a feladatokat, de az eredmény közös, az mindenkié. A gyerekeket emellett rendszeresen elvisszük versenyekre, szemlékre, hogy lássuk, hol a helyünk a népzene és néptánc világában. Szerencsére sok éve már megálljuk a helyünket ezeken a megmérettetéseken, ami azt jelenti, hogy jól dolgozunk.
Ha újrakezdhetné, ugyanezt az utat járná végig?
– Minden civil szervezet életében a sok teendővel adódnak nehézségek és konfliktusok, hiszen emberek vagyunk. A konfliktusokat nyilván igyekszünk megoldani, de nem mindig sikerül. Volt már olyan, hogy abbahagyom a tevékenységem a Vadvirágnál, és soha többé nem csinálom, de aztán mindig jön valami, ami tovább lendít, a szülők is kérték. Amíg nem jelentkezik olyan, aki átvenné, addig folytatom, de szeretnék olyan fiatalokat kinevelni, akik ezt az egész tevékenységet átveszik. Amit eddig tettem, azt soha nem bántam meg, egyetlen percét sem. Hiszen rajtam is nagyon sokat formált, mert tapasztalatlan voltam a szervezés terén, és kezdetben nehezemre esett az ügyintézés, de egészen jól belejöttem ezekbe a dolgokba. Bár most is vannak nehéz feladatok, mint az előttünk álló székház-felújítás. Ez óriási feladat lesz, ilyet még nem csináltam, építkezésben még nem vettem részt. Nem tudom, hogy megállom-e a helyemet, de igyekszem. Remélem, hogy lesz segítségem, és közös erővel megoldjuk ezt a problémát is, mint a többit.
