Számos olyan válsággóc van ma is a világon, amelyeknek a felszámolására irányuló politikai és diplomáciai erőfeszítések holtpontra jutottak. A nemzetközi kapcsolatokban csak „befagyott” konfliktusoknak nevetett egykori „forró” övezetekben a háború véget ért ugyan, de a politikai megoldásig, az igazi békéig még nem jutottak el. Feloldhatók egyáltalán ezek az ellenétek?
ÉSZAK-ÍRORSZÁG
Miután 1921-ben kettéosztották az Ír-szigetet, a dublini kormány és az észak-írországi katolikusok célja az maradt, hogy a protestáns többségű Észak-Írországot a katolikus többségű Írországgal egyesítsék. A protestánsok azonban a Nagy-Britanniához kötődő kapcsolataik bármiféle lazítását bizalmatlansággal fogadták. 1969 októberében polgárháború tört ki az északír területen élő katolikusok és protestánsok között. Azt követően a három évtizedes véres időszaknak 3600 halottja volt. Még a nagy erőszakhullám idején Dublin közölte Londonnal, hogy Észak-Írország mint politikai egység végképp csődöt mondott, és minden olyan kísérlet, ami a tartomány keretei között akarja megoldani a válságot, eleve kudarcra van ítélve. Végeredményben Dublin azt mondta, hogy nélküle nincs rendezés. 1985 novemberében a brit és az ír miniszterelnök történelmi megállapodást írt alá, amely a sziget kettéosztása óta először enged az Ír Köztársaság kormányának beleszólást Észak-Írország ügyeibe, de nem irányzott elő változást a tartomány státuszában. Az erőszaknak az 1998. április 10-én az érdekelt felek között megkötött Nagypénteki egyezmény kívánt véget vetni. Az IRA fanatikus tagjai azonban, Valódi IRA néven, tovább folytatták a fegyveres harcot. Ez év januárjában ismét robbantottak Derry városában, jelezve, hogy készek erőszakkal is megakadályozni a tényleges határellenőrzés bevezetését Észak-Írország és Írország között, ami egyenes következménye lenne a Brexitnek.
CIPRUS
A ciprusi válság 1974 júliusában új szakaszába lépett. Akkor Törökország azon a címen, hogy megakadályozza az Enózist, Ciprusnak Görögországhoz való csatolását, katonailag beavatkozott. A török katonai invázió nyomán akkor Ciprus és fővárosa, Nicosia gyakorlatilag két, egy északi török és egy déli görög részre szakadt, és ez az állapot azóta is tart. A kettészakított sziget újraegyesítésére irányuló minden kísérlet eddig eredménytelennek bizonyult. Az események alakulása nyilvánvalóvá tette, hogy csak a két anyaország, Görögország és Törökország cselekvő, építő hozzájárulásával lehet a kétzónás ciprusi szövetségi állam, a Ciprusi Köztársaság politikai és gazdasági egységét helyreállítani.
KOSZOVÓ
Koszovó 2008 február 17-én kiáltotta ki függetlenségét Szerbiától, de Belgrád ezt azóta sem hajlandó elismerni, és továbbra is saját, déli tartományának tekinti a többségében albánok lakta területet. Szerbia és Koszovó 2013-ban párbeszédet kezdett, EU-közvetítéssel, de a tárgyalásokon számottevő haladás azóta sem történt. Edi Rama, Albánia miniszterelnöke a koszovói függetlenség kikiáltásának 10. évfordulóján felvetette az albán–koszovói közös külpolitika ötletét, és nem zárta ki a közös elnökválasztás lehetőségét sem. 2019 május 31-én Hashim Thaci koszovói elnök kijelentette, hogy eljött az ideje a nemzetegyesítésnek, hogy Koszovó egyesüljön Albániával. „Fontos, hogy Szerbia megmutatta, hogy készen áll a párbeszédre és készen áll a kompromisszumra, de azt nem fogadhatjuk el, hogy mi ne kapjunk semmit” – mondta öt nappal korábban Szerbia elnöke, Aleksandar Vučić a belgrádi parlamentben. Szerbia szerint a határmódosítás a megoldás, a határvonal meghúzása, az albánok és szerbek lakta koszovói területek elválasztása. Az albánok azonban, mint láttuk, más célokat követnek. Kérdés, hogy Albánia bevonása nélkül lehetséges-e a politikai rendezés, a tartós béke biztosítása.
HEGYI-KARABAH
1921. július 5-én – Szovjet-Oroszország keretében – az örmény többségű Hegyi-Karabahot Azerbajdzsánhoz csatolták. 1988 februárjában a hegyi-karabahi örmények tüntetéseken követelték az Örményországgal való egyesülést, amit zavargások, véres örmény–azeri összecsapások követtek. Amikor 1991 szeptemberében Hegyi-Karabah kivált Azerbajdzsánból, háború tört ki. 1992–1993-ban az örmény és karabahi csapatok nemcsak Hegyi-Karabahot, hanem azon kívül Azerbajdzsán területének mintegy ötödét ellenőrzésük alá vonták. A háború 1994. május 16-án Moszkvában kötött fegyverszüneti egyezménnyel zárult. Hegyi-Karabah parlamentje 1996-ban függetlenné nyilvánította a területet. Örményország igényt tart az Azerbajdzsán nemzetközileg elismert területén lévő Hegyi-Karabahra. Jereván és Baku mostanáig nem kötött békét egymással, köztük nem ritkák a fegyveres összecsapások sem.
NYUGAT-SZAHARA
1884 óta Nyugat-Szahara Spanyolország gyarmata volt Spanyol-Szahara néven. Amikor 1976 februárjában Spanyolország kivonta közigazgatását és hadseregét Nyugat-Szaharából, Marokkó a terület északi, Mauritánia pedig déli egyharmadát szállta meg. Nyugat-Szahara Népi Felszabadítási Frontja, az 1973-ban alakult Polisario – a spanyolok után – az új megszállók ellen fordította Algériától kapott fegyvereit. 1976. február 27-én kikiáltotta a Szaharai Arab Demokratikus Köztársaságot Tindouf (Algéria) székhellyel, amelyet sem Marokkó, sem Mauritánia nem ismert el. Amikor Mauritánia kilépett a háborúból (1978) Marokkó azonnal annektálta Nyugat-Szahara déli részét is. 1991 szeptemberében – ENSZ-közvetítéssel – fegyverszüneti megállapodás lépett érvénybe Marokkó és a Polisario Front között. Békekötésre azóta sem került sor, gyakoriak a fegyveres incidensek.
KASMÍR
1947-ben az egykori Brit-India felosztásakor a hindu többségű területekből lett India, a muzulmán többségűekből pedig Nyugat- és Kelet-Pakisztán (utóbbi 1972 decemberétől Banglades). A jobbára muzulmánok lakta Kasmír tartomány viszont Indiához került. Az 1947 november – 1949 január közötti első indiai–pakisztáni háború nyomán Kasmír területének csaknem egyharmada, a nyugat és az északi rész pakisztáni ellenőrzés alá került, a keleti és a központi rész India egyetlen muzulmán többségű tagállama lett. A tartományra mindkét ország teljes egészében igényt tart. Rendezetlen viszonyuk következtében fél évszázad alatt négy háború tört ki köztük. (1947–1948, 1965, 1971, 1999), közülük három Kasmírért. 1989 után Kasmír India által ellenőrzött területén gerillaháború bontakozott ki, állandósultak az összecsapások a muzulmán lázadók és az indiai fegyveres erők között. Előbbiek az egész tartomány függetlenségét vagy az egész tartomány Pakisztánhoz való csatolását akarják. A konfliktushelyzet politikai megoldásának kulcsa a két (atom)hatalom, India és Pakisztán kezében van.
KELET-TIMOR
A portugál és a holland gyarmatosítók hosszasan versengtek Timor-sziget birtoklásáért, míg maguk között keleti és nyugati részre osztották. Hollandiától való függetlenségének kikiáltásakor a nyugati részt Indonézia saját fennhatósága alá vonta, a keleti rész továbbra is portugál gyarmat maradt. 1974-ben Portugália elismerte Kelet-Timor lakosságának önrendelkezési jogát. 1975 decemberében az indonéz hadsereg megszállta Kelet-Timort, majd az hivatalosan Indonézia 27. tartománya lett. Az 1999 augusztus 30-i népszavazáson a kelet-timori szavazók 78,5 százaléka a függetlenséget választotta és így elutasította, hogy hazáját autonóm területként Indonéziába kebelezzék be. Erre az indonézbarát helyi milíciák válasza az 1400 emberéletet kioltó bosszúhadjárat volt, aminek az 1999 szeptemberében oda érkezett, többségében ausztrál katonákból álló ENSZ békefenntartó erő vetett véget. Ugyanakkor kivonták az indonéz csapatokat. Az ország függetlenségét formálisan 2002 május 20-án kiáltották ki. Félő, hogy a törékeny béke ismét erőszakkal végződik. A két leginkább érdekelt fél, Indonézia és Ausztrália „vigyázó szemei” Kelet-Timoron vannak.
KOREA
A második világháború végén Korea területén a 38. szélességi körtől északra szovjet, délre pedig amerikai megszálló csapatok fegyverezték le a japán hadsereget, ami a félsziget kettészakítását, két koreai állam, a kommunista Észak-Korea és a kapitalista Dél-Korea megalakulását eredményezte. 1950. június 25-én kitört a koreai háború. Az észak-koreai hadsereg meglepetésszerűen átlépte a 38. szélességi kört és szeptember 5-ig az ideiglenes déli főváros, Tegu és Puszan kikötőváros kivételével az egész Koreai- félszigetet ellenőrzése alá vonta. A 90 százalékban amerikai katonákból álló ENSZ-kontingens azonban közbelépett Dél-Korea védelmében, és visszaszorították a kommunista északiakat a kínai határnál lévő Jalu folyóig. Ekkor avatkoztak be nagy erőkkel a kínai „önkéntesek”, és a 38. szélességi körtől délre vetették vissza az amerikaikat és szövetségeseiket. Utóbbiak ellentámadásuk során ismét észak-koreai területre léptek, majd állóháború alakult ki. Az 1953 július 27-én Panmindzsonban megkötött fegyverszüneti egyezmény nyomán maradt az egymással ellenséges két Korea, a demarkációs vonalat köztük nagyjából a 38. szélességi kör mentén jelölték ki. A koreai kérdés rendezésében, a megosztottság felszámolásában legtöbbet maguk a koreaiak, Phenjan és Szöul, valamint fő patrónusaik, Kína, illetve az Egyesült Államok tehetnek.
KETTŐS SZUVERENITÁS MINT MEGOLDÁS?
Az említett nyolc „befagyott” konfliktus közös sajátossága, hogy mindegyik hátterében ott áll két állam, melyek részvétele, hozzájárulása nélkül szinte lehetetlen a tartós rendezés. Nem kizárt, hogy bizonyos „befagyott” konfliktushelyzet(ek) esetében a kettős szuverenitás lenne a megoldás. Ez két állam, két anyaország (vagy két patrónus) szuverenitásának érvényesülését jelentené ugyanazon terület felett, elsősorban konfliktusmegelőző, konfliktusfelszámoló szerepben. Az ilyenfajta megoldás, rendezés, a kettős szuverenitás kompromisszumos, demokratikus, kizárólagos, átruházott, egyrészt osztatlan, másrészt megosztott, korlátozó és nem feltétlenül egyenlő. Kompromisszumos,mert kölcsönös engedményekkel járó megegyezés eredménye kell legyen, így nem jelentene egyoldalú lépést valamely állam területi integritásának, szuverenitásának megsértésére. Demokratikus, létrehozását és működését tekintve, mivel csak az illető terület lakossága és a két anyaország beleegyezésével alakítható ki és tartható fenn.
Kizárólagos, mivel az ilyenfajta szuverenitást csak az illető két állam gyakorolhatja, más állam/államok csak biztosítékokat adhatnak, garanciákat nyújthatnak vagy kaphatnak. Átruházott,ez a sajátosság a létrehozásával járó szuverenitás „adok-kapokra” vonatkozik, a két „szülő” és „gyermekük” között. Osztatlan a két „anyaország” – az illető terület egésze felett – csak együtt, közösen gyakorolhatja szuverenitását.Megosztott abból a szempontból, hogy nem egy, hanem két állam gyakorolja a szuverenitást. Korlátozó,mert az alatta álló terület szuverenitását metszené vissza és ugyanakkor azon két anyaország szuverenitását is kölcsönösen korlátozná. Nem feltétlenül egyenlő, mert a hatósági jelenlét, a szuverenitás gyakorlása a két állam részéről – érték és mérték szempontjából – eltérő lehet, nem minden esetben felelne meg az egy az egyhez aránynak, következésképpen nemcsak paritás alapján jöhet létre. Ennek érzékeltetésére íme egy példa. A két anyaország korlátozott katonai és/vagy rendőri erői jelen lennének a „közös területen”, de nem feltétlenül mindkettőjük részéről ugyanolyan létszámban és ugyanolyan fegyverzettel és felszereléssel.
A kettős szuverenitás alatt álló területek lehetnek korlátozott szuverenitású, független államok vagy autonóm státuszú területek. Utóbbi esetben külképviseletüket a két anyaország vagy közülük az egyik látná el, állandó lakosaik szabadon választhatnák egyik vagy másik állampolgárságot, esetleg mindkettőt. A határellenőrzést, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom gyakorlását, a közigazgatást, rendfenntartást, a beköltözést, letelepedést, munkavállalást stb. külön szabályoznák.
PRECEDENS NÉLKÜLI?!
Az itt vázolt kettős szuverenitásra nincs precedens az államközi kapcsolatok történetében, de voltak és léteznek olyan államok közötti megállapodások, rendezések egyes területekkel kapcsolatban, kikényszerített helyzetek, amelyek nagyon emlékeztetnek erre. Megemlíthető két kondomínium, az Angol-egyiptomi Szudán (1899–1956), amely Nagy-Britannia és Egyiptom „közös fennhatósága” alatt állt a mai Szudán Köztársaság területén és Óceánia szigetvilágában az Új-Hebridák (ma Vanuatui Köztársaság) mint brit-francia „közös befolyás alatti terület”. (1906–1980) Kelet-Ázsiában az Ajhun városában 1858-ban aláírt orosz–kínai szerződésben az Amur és az Usszuri folyók, valamint a Japán-tenger közötti területről úgy döntöttek, hogy az orosz és a mandzsu-kínai állam „közös tulajdona”. Csak két évig tartott ez az állapot, 1860-ban ezt a területet egyedül Oroszországnak ítélték oda. Az 1855-ös orosz–japán szerződés az Iturup- és Urup-sziget között jelölte ki a határt a Kuril-szigetek térségében, de Szahalin szigetét (japán nevén Karafuto) a két ország közös, együttes szuverenitása alá helyezte. 1875-ben Japán átengedte Szahalin feletti szuverenitás-részét Oroszországnak, és cserébe megkapta az Észak-Kuril-szigeteket. Egy 1885-ben aláírt kínai–japán egyezmény japán–kínai közös védnökség alá helyezte Koreát. (1885–1895) A Gibraltárra vonatkozó 2002-es, Nagy-Britannia és Spanyolország közötti egyezményben a kettős szuverenitás gondolata körvonalazódik.
Az „együttes uralom”, a „közös fennhatóság” a múltban – mint láttuk – többnyire rövid életű volt és hódító háborúkhoz, a gyarmati rendszerhez, a területi terjeszkedéshez kapcsolódott. Viszont a megváltozott körülmények között a vázolt elképzelés szerinti kettős szuverenitás a jövőben miért nem szolgálhatná két-három „befagyott” konfliktus („lappangó vulkán”) rendezését, az államok közötti vitás kérdések békés megoldását.
