Vajdaságban nagy hagyománya van a dohánytermesztésnek. Nincs ez másként Zenta község területén sem: néhány évvel ezelőtt még számos földműves család teljes megélhetését biztosította ez a haszonnövény. A helyzet akkor kezdett drasztikusan megváltozni, amikor a legnagyobb helyi átvevő abbahagyta az itt honos és könnyen termeszthető, valamint szárítható Burley fajta felvásárlását. Amikor néhány éve ezt a témát feldolgoztuk, már csupán néhány valamikori termesztő nyilatkozott a lapunknak, mára pedig még nehezebb fellelni a legkitartóbb családokat ebben a szférában. De mint kiderült, akadnak még „utolsó mohikánok” a környéken, akikből máig sem halt ki a remény utolsó szikrája.
Fotó: Szögi Csaba
Első nekifutásra néhány bennfentes csak mosolygott, amikor rákérdeztem, ismernek-e „dohányosokat” a környéken. Néhány kör telefonálgatás után mégis rábukkantam egyre – rajta keresztül pedig eljutottam további néhány termesztőig. Többen azzal utasították vissza az interjúadás lehetőségét, hogy „nem nagyon van már erről mit mesélni”. A felsőhegyi Deák Zsolt és a tornyosi Molnár Zsuzsanna viszont szívesen válaszolgatott a kérdéseimre. Igaz, mára már az ő családi vállalkozásaik is csupán kisebb földterületen termesztik a Burleyt, ám még mindig bizakodnak abban, hogy a jövőben jobbra fordulhat a helyzet. Hiszen akadtak ugyan mifelénk is kísérletek a Virginia fajtára való áttérésre, de ehhez részint az itteni talaj nem megfelelő, részint bonyolult berendezésekre van szükség a szárításához. Szerémségben ugyan működik a dolog, de ezen túl a gyárak behozatalra szorulnak. Könnyen előfordulhat tehát, hogy egyszer csak ismét „ráfanyalodnak” a Burleyre. (Nyilván mindez elsősorban gazdasági megfontolások függvénye...) Addig pedig a kistermelők e csekély hányada kitart. A családok összefogásában erő rejtezik ugyanis, és ez lehet a túlélés egyik kulcsa.
Deák Zsolt (Fotó: Szögi Csaba)
Arra a kérdésre, hogy mennyivel nehezebb most a bácskai dohánytermesztők helyzete annál, amilyen a váltás előtt volt, Zsolt elmondta, ők 2005 óta foglalkoznak ezzel, és kezdetben maguk is Zentán adták át a termést, de utóbb a cég felmondta az együttműködést, ami átmenetileg valóban megnehezítette a dolgukat. Az elsőnek jelentkező felvásárló nem állt a helyzet magaslatán, így az az év veszteséges volt a számukra. Azóta Bácspalánkán értékesítik az árut, a velük való együttműködés szolidnak nevezhető. Ők azóta családi vállalkozásban két hektáron termesztik a dohányt. (Régebben három hektáron művelték ugyanezt.) Zsuzsanna szerint is sokkal nehezebb a termelők jelenlegi helyzete, többek között azért is, mert hosszú évek óta ugyanaz a dohány átvételi ára, az órabérek viszont jelentősen emelkedtek. Márpedig ha az ember egy-két holdnál nagyobb területen termeszti a növényt, akkor kénytelen munkásokat felfogadni – és ez nagyjából el is viszi a hasznot. (Ráadásul még így se könnyű napszámosokat találni, ezért marad a családok összefogása.) A felvásárlóknál pedig magasak a kritériumok, tekintet nélkül az adott év időjárására, mindig a legjobbat követelik, emellett ráadásul aláosztályozzák a termést. Ők eddig Csókán és a niši gyár felvásárlóinál értékesítették, de mivel az előbbivel elégedetlenek, maradnak csak az utóbbinál. Régebben, szintén családi vállalkozásban, négy-öt holdon termesztettek dohányt, mára ezt másfélre csökkentették.
Zsolt az átvételi feltételekkel kapcsolatban szintén azt nehezményezi, hogy amikor a felvásárlók szerződéskötésre jelentkeznek, fűt-fát ígérnek, rálicitálnak egymásra, ellenőrzésekkor dicsérik, amikor viszont az átvételre kerül sor, alulosztályozzák a termést. A termelő érdekeit pedig senki nem képviseli, neki magának kell az igazát kiharcolnia... Éppen ezért ők nem dőlnek be az ígérgetéseknek, és hűségesek ahhoz a céghez, amelyikkel már évek óta sikeresen együttműködnek.
Molnár Zsuzsanna (Fotó: Szögi Csaba)
Zsolt is elpanaszolta, hogy nehezen jutnak kétkezi munkaerőhöz – az órabérek emelkedésének ellenére –, márpedig a dohánytermesztés rendkívül munkaigényes folyamat ebből a szempontból is. Palántálás, kapálás, virágozás, szedés, fűzés, bálázás... Némi könnyítés gyanánt azt a megoldást találták ki, hogy készítettek egy gépet, ami kivágja a dohányszárat, a növényt elevátorral feljuttatja a pótkocsira, hazaszállítás után pedig felaggatja a fészerben az előre kifeszített drótra. Szükség van a leleményességre...
Zsolt úgy véli, annyiban éri meg nekik ezzel a növénnyel foglalkozni, hogy van egy időszak az aratás és a kukoricatörés között, amit kitűnően és hasznosan ki lehet használni a dohány betakarítására. Mellette foglalkoznak még állattenyésztéssel, termesztenek továbbá búzát, árpát, kukoricát, napraforgót és lucernát. Csak dohánytermesztésből szerinte manapság nem lehet megélni. Régen, körülbelül a ’80-as évekig, amekkora területen termesztetted, a haszonból ugyanakkora parcella földet tudtál vásárolni – ma ennek csupán a pici töredékét, a „parcella sarkát”, ahogyan ő fogalmaz. Zsuzsanna véleménye szerint sem lehet mára csupán erre a növényre alapozni a megélhetést, hiszen az állam sem fizet rá prémiumot, magasak a költségek, kevés a haszon. Szerinte amikor az idősebb generáció kihal, a fiatalok sem fognak ezzel tovább foglalkozni. Ők a dohány mellett kukoricát, napraforgót, árpát, zabot és repcét termesztenek, és szintén nevelnek haszonállatot. De még így sem könnyű boldogulni; Zsuzsanna nem igazán derűlátó a honi mezőgazdasággal kapcsolatban... Hogy mi ad mégis erőt számukra a kitartáshoz? Zsuzsanna szerint a remény, hogy majdcsak javul a helyzet. A bizakodás még mindig él bennük.
