„Meghajolok a túlerő előtt”

A trianoni békediktátumban megállapított határ számos települést, földrajzilag, gazdaságilag és kulturálisan összetartozó területet vágott ketté. Ez az ott élők sorsát is meghatározta, hiszen a térképen meghúzott vonalak gyakran családokat szakítottak el egymástól, a megélhetést jelentő földbirtokokat daraboltak szét. Száz évvel ezelőtt Szabadka északi határában mindez megtörtént, ugyanis a város területeinek egy jelentős részét elvesztette, a hozzá tartozó települést, Kelebiát pedig szó szerint kettévágták. Az, hogy az alföldi város számára mit is jelent Trianon, arról dr. Mészáros Zoltán történészt, a Szabadkai Történelmi Levéltár főlevéltárosát kérdeztük.

– Szabadka Trianon előtt egy feltörekvő város volt. A várossal együtt értendő a környéke, ahol voltak nagyobb falvak, mint Csantavér és Bajmok, puszták, mint Györgyén-puszta, de ide tartoztak más falvak is, mint Nagyfény, Györgyén vagy Kelebia. Ezek szerves egységet képeztek Szabadkával. Az alföldi városban volt ipari termelés is. A gazdák a környező területekről hordták be Szabadkára az árut, amelyet a városi lakosság megvásárolt. Itt elsősorban a tejre, tojásra és vágóállatra gondolok. Annak idején a városban működtek hentesüzemek. Trianonban Szabadka területeinek egy részét leválasztják. Ha megnézzük a térképet, akkor látjuk, hogy a meghúzott határ félkör alakban húzódik a város körül. Ez azért jelentett problémát, mert nemcsak a városkörnyéki települések, puszták kötődtek Szabadkához, hanem gazdasági és kulturális értelemben például Kiskunmajsa, Kiskunhalas, Baja is. Szabadka szabad királyi város területének körülbelül 20 százaléka maradt Magyarországon, míg 80 százaléka az új délszláv állam részévé vált. A határ Kelebiát és Kelebia-pusztát pedig kettévágta  – válaszolta a történsz.

A fentiekhez Mészáros Zoltán hozzátette, hogy Szabadka sorsa már jóval Trianon előtt, 1918. november 13-án eldőlt, amikor a szerb csapatok ellenállás nélkül bevonultak a városba, majd rövid idő alatt át is vették annak igazgatását. Sőt még Pécsre, Bajára és Újszegedre is bevonultak.

– Magyarország helyzete a trianoni békeszerződés aláírásakor a terepen sokkal rosszabb volt, mint a békeszerződésben. A románok például a Tiszánál voltak. A csehszlovákok egy szláv korridorban gondolkodtak, ami majd összeköti a délszláv és a csehszlovák államot, és Győrt, Nagykanizsát meg a Balaton északnyugati partját követelték. A szerbek viszont a Pécs–Baja–Újszeged vonal elfoglalása után nem törekedtek újabb területek megszerzésére, hiszen szinte minden magyarországi délszláv területet sikerült egy országban egyesíteniük – mutatott rá a történész és hozzátette, hogy a Fiume és a tengerpart, valamint a szlovén területek kérdése már más lapra tartozik.

Szabadka sorsa tehát már 1918-ban eldőlt, azonban, hogy hol húzzák meg az államhatárt a város körül, már nem volt ennyire egyértelmű. Marko Protić a Zlatni dani Subotice (Od oslobođenja do potpisa mira 13. nov. 1918 – 4. jun. 1920) című 1930-ban megjelent könyvben részletesen leírta, mi történt a szabadkai határban Trianon idején. Egy egész fejezetben ismerteti, hogy miként sikerült a szerbeknek megszerezniük Alsó-Kelebiát. E szerint 1919. augusztus 23-án az egész délszláv sajtó azt a hírt közölte, hogy a békekonferencia megállapította az SZHSZ Királyság bácskai határszakaszát és Kelebia egészét, valamint Csikéria jelentős részét Magyarországnak hagyta meg. Az államhatár így a szabadkai Városházától mindössze 3 kilométerre húzódott volna, a Zorka műtrágyagyár mögött a kelebiai és mélykúti út kereszteződésénél. Az akkori szerb városvezetés, azonban nem nyugodott bele, hogy a leendő határ szinte egy puskalövésnyire húzódott volna a várostól. 1921. augusztus 17-én Paja Dobanovački, Szabadka főispánja tudomást szerzett arról, hogy Szent István napján a szerb csapatok az antant hatalmak parancsára a Pécs–Baja–Újszeged vonalról visszavonulnak a trianoni határok mögé.

Afőispán Milosav Damjanović tábornokkal, a határ menti csapatok parancsnokával elhatározta, hogy cselekednek és megakadályozzák Alsó-Kelebia feladását. Damjanović a vállalkozáshoz két lovasszázadot biztosított. Úgy tudták, hogy a magyar csapatok 21-én délelőtt 10 óra körül vonulnak be Alsó-Kelebiára, így ezen időpont előtt akartak bevonulni a faluba. Egyik legfőbb szempontjuk az volt, hogy az akció során ne kerüljön sor incidensre, amely diplomáciai bonyodalmakhoz vezetne. A katonák 21-én reggel 7 órakor gyülekeztek a Zorka gyárnál, majd megindultak Alsó-Kelebia felé. Mire beértek a faluba, Kelebia szélén már megjelent 60–70 magyar katona néhány alacsonyabb rangú tiszt vezetésével. A magyar csapatok vezetője, egy kapitányi rangot viselő katona, tiltakozott a főispánnál és Damjanovićnál a bevonulás miatt, és egy térképet mutatott nekik, amelyen pontosan be voltak jelölve a trianoni határok és azok a területek, amelyek a magyarokat illetik. Miután az érvek nem hatottak a szerbekre, a magyar katonák lőállásba helyezkedtek el a kelebiai főút mentén, de látva, hogy a szerb lovas katonák túlerőben vannak, végül nem bocsájtkoztak harcba.

– Meghajolok a túlerő előtt, de tiltakozni fogunk Párizsban – mondta a magyar kapitány a főispánnak és a tábornoknak.

Ezután Milosav Damjanović parancsot adott, hogy a lovasok mellett erősítésként egy zászlóalj gyalogos is vonuljon be Alsó-Kelebiára. Másnap egy Guse nevezetű brit ezredes jött a faluba tiltakozni a bevonulás ellen, de mindhiába. A szerb csapatok maradtak. 1922. április 7-én, vasárnap aztán megérkezett Szabadkára a határmegállapító bizottság.

A bizottság feladatáról és tagjairól Mészáros Zoltántól tudtunk meg több információt.

– A trianoni békeszerződésben viszonylag pontosan megállapították az államhatárokat, de egy békeszerződésben precízen megállapítani a határvonalakat nem lehet. Ezt egy bizottságnak kell megtennie a terepen. A Szabadka körüli határok megállapítására kijelölt bizottság négy katonatisztből állt. Az elnöke egy brit tiszt volt, tagjai pedig egy francia, egy olasz és egy japán tiszt voltak. Tegyük hozzá, hogy a Japán Császárság szintén részt vett az I. világháborúban, az Antant hatalmak oldalán – magyarázta a történész.

A bizottság munkájáról további részleteket egy kelebiai lakos, Antal István szolgáltatott lapunk számára. Ő húsz évig Kelebia közéletének aktív tagja volt. Három cikluson át a helyi közösség elnöke is volt. Így a helybélieket jól ismeri. Az idősektől számos történetet hallott a falu múltjával kapcsolatban, de száz évvel ezelőtt történt események a családját is érintették.

– Apósom 1906-ban született, édesapám meg 1912-ben. Ők már Trianont átélték. Tőlük sokat hallottam, de ők is sok olyat meséltek, amit ők is másoktól halottak, olyanoktól, akik már érett emberként élték át az akkor történteket. Tőlük tudom, hogy a szerbek nagyon ragaszkodtak Szabadkához, de Baját és Pécset is szerették volna megszerezni. Azt nagyon megjegyeztem, hogy az idősek azt mesélték, hogy egy francia mérnök tiszt kapta meg a feladatot, hogy jelölje ki a határt Kelebia körül. Ennek a francia tisztnek és a segédeinek sültek a bárányok, a finom kalácsok, és előkerült a jó bor és a pálinka is, annak érdekében, hogy kinek az érdekei szerint kicsit erre vagy arra húzza meg a határt. A magyarok azért küzdöttek, hogy minél több földet megtartsanak, a szerbek meg igyekeztek minél több földet megszerezni – mesélte Antal István.

A bizottság által megállapított határok végül szentesítették Alsó-Kelebia elfoglalását, és a település a délszláv állam részévé vált, míg Felső-Kelebia Magyarországon maradt. A két település mellett Kelebia-pusztát is kettévágta az új határ.

A Szabadkai Történelmi Levéltárban őriznek egy nyomtatott térképet, amelyen 1923-ban a város építési osztálya pontosan bejelölte a határmegállapító bizottság által kijelölt államhatárt, a városhoz tartozó területekkel együtt. A térkép digitális másolatát Stevan Mačković, a történelmi levéltár igazgatója a rendelkezésünkre bocsájtotta. A dokumentumon egy Oton Tomandl nevű mérnök aláírása és az 1923. november 20-ai dátum szerepel. A Szabadkához tartozó kelebiai területeket piros színnel jelölték rajta.

A megállapított kelebiai határ, amely eddig egybetartozó birtokokat, földeket, szőlőket szelt át, sok ember életét keserítette meg. Antal István erről a következőket mesélte lapunknak:

– A határ meghúzása után a kelebiaiakra nehéz sors várt. A feleségem nagyszülei például kettős birtokosok voltak. Birtokuk kétharmada átesett Magyarországra, egyharmada maradt Kelebián. Persze kaptak valamilyen engedélyt vagy úti okmányt, amellyel átjárhattak a határon, hogy művelhessék földjeiket, de csak egy héten egyszer vagy még ritkábban tudtak átmenni. Így a birtokok magyarországi részei lassan elértéktelenedtek. A feleségem nem is tudja, hogy végül mi lett azoknak a földeknek a sorsa – mondta Antal István.

A fentiekhez Antal István hozzátett egy történetet:

– Feleségem nagyapjának volt egy bőröndnyi készpénze. Öt lánc szőlője volt, ami abban az időben óriási hasznot hozott. Innen a sok pénz. Többen is tanácsolták neki, hogy a pénzen vegye meg Szabadkán Parcsetity Majoros Klára bérházát, a mai Szárits János szobornál lévő sarokházat. Ő csak annyit mondott erre, hogy minek neki az a ház. A felesége próbálta meggyőzni, mondván, hogy van hat gyermekük, mindannyiuknak lenne ott egy lakása. Nem hallgatott rá. Aztán a pénzt át kellett váltani dinárra. Az átváltás után a bőrönd többet ért, mint az új pénz, amit a feleségem nagyapja kapott – mesélte Antal István.

A megpróbáltatások azonban itt még nem értek véget, hiszen egy újabb világháború vihara érte el Kelebiát. Antal István elmondta, hogy a megmaradt birtokot a szovjet katonák kifosztották. A borral teli hordókat, a disznókat elvitték, díszes ezüstveretes lószerszámukat ellopták. Végül pedig Antal István apósát belekényszerítették a szövetkezetbe, így a határmegállapítás után a még megmaradt földek is elvesztek.

– Trianon után nagyon nehezen tudtak a kelebiaiak talpra állni. Akik a határ ezen az oldalán maradtak, meg lettek gyötörve – mondta keserűen Antal István.