Szerényen, de együtt itthon

Emília a nagyheti szertartásokat végigministrálta édesanyjával, Szabó Izabellával, aki pénteken, május 5-én világra szülte. Aztán tíznaposan édesanyjával már ott volt a vasárnapi misén. Szegénykém, mondták egyesek kis aggodalommal a pici baba láttán.

– Nem kocsmába viszem a gyereket, hanem Isten házába hoztam – válaszolta az édesanya.

A pici édesanyja születésnapján és Szent István király ünnepnapján részesült a keresztség szentségében abban az újvidéki ferences templomban, amelyben Isten jelenlétét már anyja méhében különösképpen megérezte.

Most több mint négy hónaposan boldogan gőgicsél az ágyon, bele-beleszól a beszélgetésünkbe. Izabellának (akit Bellának becéznek a barátok, ismerősök) egyik szeme a készülő kávén, a másik a csupa mosoly kislányán. Beszélgetés közben érzem, otthonukat, az újvidéki padlástér egyszerű és ízlésesen berendezett garzonlakását lakói élete, öröme fűti be. Eszembe jut Az öröm virágai, Phil Bosmans könyvének címe, amely Bella életútjának ismeretében önkéntelenül így egészül ki: Az öröm virágait neked kell elültetned.

– Átrendeződött az életünk – meséli. – Zsolti férjem szakácstanárként most csak Nagybecskereken tanít a középiskolában, Becsén nem, mert ott két éve nem nyitottak magyar tagozatot. Így felszabadult két-három napja, hívták külföldre sok helyre főzni. Profi szakácsként óceánjáró hajókon is dolgozott féléves szerződéssel. Ha vállalta volna az éttermi munkát itthon vagy külföldön, akkor nincs szabad hétvégénk. Úgy döntöttünk, inkább szerényebben élünk, de többet leszünk együtt. Vállalta, hogy szabad idejében besegít Újvidéken Harmath Károly atyánál. Csomagol, rakodik, meszel, segédkezik, amiben kell, jól jön egy kis fizikai munka, amit ő megszokott, amikor házban élt. A hétfő és a péntek a nehezebb napjaink. Amikor velünk van két nap délután és este, azok a kedvenc napjaim, meg a hétvége. Emíliát én négy hónaposan fürdettem meg először, mert Zsolti eddig úgy tudta beosztani, hogy az esti fürdetésre itthon legyen.

Gyakran kérdezik, ki főz náluk. Hogy győzik a sok tennivalót egyedül itt, Újvidéken, nagyszülők, testvér, nagynéni és más segítség nélkül?

– A férjem főz, a várandósság idején is főzött, amikor megszületett a gyerek és a nyáron is, meg most hétvégeken. És soha nem ugyanazt. Az olasz tésztakülönlegességek után kínai ételekkel, kínai fűszerekkel kísérletezik.

A LURKÓHÁZ NEM MUNKA, A LURKÓHÁZ CSALÁD

Amikor a Lurkóházról érdeklődöm, azt mondja, az nem munka, a Lurkóház család, életre szóló kapcsolat. Az óbecsei ház, a nehéz családi körülmények között élő gyerekeket felkaroló napközi felelőse szülési szabadsága idején is hetente egy alkalommal bejár a házba, mert a gyerekek, különösen a bentlakók, kötődnek hozzá, s ő is mintha saját gyermekeit látogatná. Olyankor Emília lányukat Zsolti anyukájára bízzák.

– Jobb családba nem is kerülhettem volna. Apósom sajnos meghalt, anyósom azonban, aki szereti a gyerekeket és tud velük bánni, örül a kicsinek. Nem tolakodó, de segít, amikor kell, nekünk is meg Zsolti nővérének is, akinek van egy ötéves és egy hároméves kislánya.

Izabella jobbkeze Sárkány Anikó lett, a Lurkóház védence, aki a nevelőknek köszönhetően sikeresen érettségizett a közgazdasági-ügyviteli középiskolában. Egyike azoknak, akik miatt Bella úgy érzi, érdemes vállalni a szolgálatot.

– Anikót az utóbbi egy-két évben mindenhová vezettem, hogy megismerje azokat, akikkel együttműködünk. Gondolom, a bérmalányomból lesz a becsei lurkók egyik legjobb nevelője. Azt tanácsoltam, adja meg az elsős-másodikos gyerekeknek azt, ami esetleg neki hiányzott, de nem kapta meg tőlünk, és adja meg azt is, ami jólesett a Lurkóházban. Ő, aki sok szeretetet, sok ölelést és bizalmat kapott tőlünk, most már nevelőként más szemmel nézi a gyerekeket, azt a házat, ahol ő nőtt fel, és ahol az öccse is bentlakó. „Olyan nehéz a gyerekekkel” – mondta őszintén.

Velük laktam jóformán négy évig. Éjjel-nappal, jóban-rosszban együtt voltunk. Ők külön az én gyerekeim.

Sok öröm is van. Egy cukrász kislányunk a nyáron munkába állt. Fél fizetésért dolgozott teljes munkaidőt egy pékségben azért, hogy meg tudja keresni és ki tudja fizetni a beiratkozást az iskolába, és azért, hogy elmondhassuk, büszkék vagyunk rá.

Zsoltival megteszünk mindent, hogy Becsén is, Újvidéken is helytálljunk. Eljöttek hozzánk a lurkók strandolni, ebédre, vagy kivezettük néhányukat ebédre. A Facebooknak, Vibernek köszönhetően ha a nagylány kimegy este, akkor, ha fizikailag nem is vagyok az óbecsei házban, tudom, hogy ott mi történik.

Kapok a gyerekektől üzenetet: „Nagyon hiányzik. Szeretnék magával beszélgetni, mert nehéz. Mikor jön?” A szívem összeszorul, hogy nem tudok azonnal menni, azonnal személyesen beszélgetni velük. Mert mi nem vagyunk mindenhatók. A Jóisten találékony szeretete azonban mindent megold: küld valakit, aki ott lesz.

A KIIMÁDKOZOTT FÉRJ

Amikor Bella elveszítette édesapját, Ifjú Gábor fotóművészt, a Magyar Szó fotóriporterét, elhatározta, megkeresi élete igazi párját.

– Szinte egész napomat a Lurkóházban töltöttem, nem volt időm szórakozásra, ismerkedésre. Jóistenem, mondtam, te látod, hogy 24 órán át itt vagyok a Lurkóházban, s én csak úgy tudok megismerkedni valakivel, ha te nekem valakit ide küldesz. Ha az a postás lesz, akkor a postás legyen…

Sőt Szent Antal-kilencedet tartottam, és minden szent közbenjárását kértem a kérés teljesítése végett. És lám, egy napon Zsolti szépen besétált a Lurkóházba.

A karácsonyi műsor készítése előtt ugyanis az utolsó pillanatban lemondták a közreműködésüket azok, akik vállalták a főzést. Ekkor a kolléganőm ajánlotta az iskola nagyon rendes szakácstanárát, aki a diákokkal el szokott járni önkéntesen főzni, mert azoknak ez jó gyakorlat. Így ismerkedtem meg Zsolt tanár úrral, aki szívesen beleegyezett, hogy kisegít bennünket a diákjaival. Amikor kikísértem a kapun, megdobbant a szívem.

Eszembe jutott, hogy két hónappal a Lurkóházba kerülésem után a kolléganőm megkérdezte: „Bella, van valakid?” „Dehogy! – szabadkoztam. – Én ide szolgálni jöttem.” Ő meg: „Ismerek egy nagyon rendes fiút, mintha neked teremtette volna Isten. Jó lenne, ha megismerkednél vele.” Erre én kijelentettem: „Nem azért jöttem ide, hogy ismerkedjek, hanem hogy Teréz anya nővér példájára szentté váljak.”

Öt év telt el a kijelentésem után. Megjelent az, akiről a kolléganőm azt gondolta, nekem való. S ahogy egyre jobban megismertük egymást, éreztem, ezzel az emberrel nemcsak jóban, hanem rosszban is fel merném vállalni a házasság szentségét. Vele el tudtam képzelni az életemet, akkor is, ha a Jóisten úgy dönt, hogy gyerekáldás nem lesz.

A gyerekáldást tényleg Isten ajándékának éljük meg. Soha nem akartam magamnak szülni, pedig sokan ajánlották nekem. Szerettem volna, hogy a gyereknek apja legyen, mert nekem apám volt a mindenem, ő nevelt, és tudom, mit jelentett anya nélkül felnőni. Próbálom megadni a gyereknek, ami nekem hiányzott, ugyanakkor éreztetni, hogy mennyire fontos az apa-lánya kapcsolat.

Izabella nyolc évet dolgozott a Mária Rádió újvidéki szerkesztőségében. Sok emberrel megismerkedett, sok jó példát látott. Amikor úgy érezte, eljött az ideje a hallott és az éterbe kimondott szavakat tettekre váltani, elment többek között Érdre Kalkuttai Teréz anya nővéreihez, Dévára Böjte Csaba atyához… kereste magát, kereste a hivatását.

– Amikor Harmath Károly atya megmutatta a szegény sorsú lurkókat, akiket felkaroltak, végigsírtam a napot. Akkor tervezték a hajdújárási és a dreai ház mellett az óbecseit megnyitni. Ajánlatára hagytam mindent Újvidéken, és odaköltöztem.

Így lett Izabella 2012-től az óbecsei Lurkóház házfelelőse. Ő, aki villamosipari középiskolát fejezett be, örömmel tanult a szabadkai Teológia–Katekétikai Intézetben is, ahol megérezte, mit jelent olyan dolgokról tanulni, amit szeret és ért. Vágya, hogy a tanulmányait elvégezze, most azonban nem ezt tartja elsődleges feladatának.

NEM A VILÁG VÉGE

– Nagy családra vágyódtam és arra a családi idillre, ami megvolt otthon, attól függetlenül, hogy édesapámmal meg nevelőanyummal éltünk. Szerettem az életet, mert apu úgy nevelt, mindig mindenkiben és mindenben a szépet keressem. Örülni kell mindennek, a szép együttlétnek, a közös ebédnek. Sok olyan reggelre emlékszem, amikor zenével, táncolva, jókedvűen ébresztett. Olyankor a legboldogabb gyereknek éreztem magam a világon. Attól függetlenül, hogy nem volt neki könnyű, tudta úgy élni az életet, hogy át is adja nekem. Elhitette velem, hogy az élet szép, és hogy semmi rossz nem a világ vége, s ezt én gyakran mondom a becsei lurkóknak: Anyukád iszik, apukád elment, meghalt, van még hat testvéred? Nekem is voltak hasonló gondjaim, de arra lettem megtanítva, hogy ez nem a világ vége, attól még az élet megy tovább, szép is tud lenni, attól függ, hogy hogy közelítesz hozzá. Ma is ez vezérel. Apu azt mondta: Minden megközelítés kérdése. Ha úgy állunk hozzá: mi ez nekem? A férjemért, gyerekemért vagy valaki másért teszem, ebből nekem lesz örömem, akkor semmi sem gond és semmi sem nehéz.

Tizenévesen is erre törekedtem. Nem érdekelt a pénz, nem érdekelt a karrier. Soha nem akartam orvos, jogász lenni, hanem csupán békés, szeretetteljes életre vágytam. Azt mondták, ilyen csak a mesékben és a filmekben van. Merem állítani, hogy ez nem igaz. Van ilyen élet, és nagyon jó látni, amikor a férjem édesapám gépeivel fotózza a kislányunkat, vagy táncol neki. Ha a gyerek mást nem kap tőlünk, csak azt látja, a szülei örülnek, egymást megölelgetik, hiszem, hogy boldog lesz.