2000. október ötödike vízválasztó a modern szerb történelemben. Az elnökválasztási csalás ürügyén ezen a napon sok százezer ember gyűlt össze Belgrádban és Szerbia más városaiban, hogy végérvényesen leszámoljon a háborúkkal, az ínséggel, a hiperinflációval, az elszigeteltséggel és a fiatalok elvándorlásával fémjelzett miloševići rendszerrel. Vízválasztó olyan értelemben, hogy az említett szörnyűségek java része remélhetőleg végérvényesen a történelem része marad, azonban túlzás lenne azt állítani, hogy az elkövetkezendő években megvalósultak volna azon a reményteljes október ötödikén áhítottak. A dolgozókat kisemmiző privatizációk, a pártokrácia megszilárdítása, a sógor-koma alapon történő foglalkoztatások, a közszféra kisajátítása önös célokra, a kétes múltú üzletemberek befolyása, a társadalmat velejéig átható korrupció, a szervezett bűnözés és a huliganizmus elterjedése jellemezte az elmúlt tizenhárom esztendőt. Az első két évben ugyan volt egy ember, aki megpróbált tényleges változásokat kieszközölni – egyrészt államférfiúi cselekedeteivel, másrészt az emberek gondolkodásának megváltoztatására irányuló erőfeszítéseivel –, de őt lelőtték. Ez a történet most nem róla szól, hanem azokról, akik túlélték őt – és október ötödikét.
MISZTIKUSOK, MANÖKENEK, FRUSZTRÁLTAK
Szellemileg retrográd kisvilágában V. Koštunica valóban elhitte, hogy 2000. szeptember 24-én az emberek rá szavaztak – nem pedig ellenfele ellen. Ezért nagyobb hatalmat és befolyást követelt magának. Kicsiny pártja – Szerbiai Demokrata Párt – kapuit szélesre tárta a bukott hatalomból menekülők előtt, a maga módján rehabilitálta őket, amivel megerősítette pozícióját, ugyanakkor tett arról, hogy sohasem kerüljön sor a közbeszédben egyszerűen csak október hatodikának nevezett napra, vagyis a titkosított dokumentumok feltárására és a volt rezsim embereinek felelősségére vonására. Regnálásuk alatt Koštunica és kontár misztikusokból összeverődő társaságot megelevenítő pártjának tagjai minden tőlük telhetőt elkövettek az álhazafiasság felemelkedéséért: szüntelenül a nemzeti bölcsőt emlegették, tagadták a montenegrói identitást, hatalmas médiateret biztosítottak a szerb pravoszláv egyháznak, abnormális összegeket juttattak a hágai vádlottak családtagjainak, bűnöző énekesnővel szilvesztereztek a téren, és egy röpke időre eltávolították Darwin evolúciós elméletét az iskolai tantervből. Stand up-poénként is elmehetne a következő felsorolás: Koštunica, Maršićanin, Aligrudić, Bakarec, Samardžić, Jočić, Šami…
Aztán következett a kohabitáció. Emlékszik még valaki erre az egykor divatos francia eredetű szóra, ami együttélést jelent? Nos: Koštunica és B. Tadić, a Demokrata Párt elnöke kohabitáltak – mindannyiunk nagy szerencsétlenségére. Egy egész hétvégén át szavaztatták meg a néppel a ma is hatályban levő alkotmányt, az utolsó egy órában biztosítva a szükséges szavazatok tetemes részét, hogy életbe léphessen a kőbe vésett szent igazságként emlegetett híres preambulum, amely kimondja, hogy „Koszovó Szerbia része”. A nagy jogász-fanatizmusban csak arról feledkeztek meg, hogy állami erőszak-monopólium hiányában aligha beszélhetünk az állam jelenlétéről egy adott területen.
Koštunica legalistáitól menekülve Tadić tisztára mosta a Milošević-klón I. Dačićot és szocialistáit, megengedte, hogy pártjában többségbe kerüljenek a profitorientált káderek, és az életszínvonal zuhanórepülése közepette – patriotizmusból – egymillió dollárt fizettetett ki egy verőlegény érdekében. A manökennek becézett államfőről nyilván sokkal jobban emlékeznek majd „millió dolláros bébijéről” és szépítkezéseiről M. Somborac rajzain, mint az ország hágai törvényszékkel való együttműködésének lezárásáról és szégyenlős tipegéséről az Európai Unió felé vezető úton. Fennmarad még egy korszakjellemző jelmondat, egy mindig és mindenhol bevethető frázis: az „EU is, Koszovó is!”
A bukás borítékolható volt, és a nép nagy örömére tizenkét év után ismét azok kerültek hatalomra, akiket egykor a nép elzavart onnan – de már új retorikával. A DP kudarcáért Tadićot lemondatták a párt éléről, utódja azonban egyáltalán nem találta fel magát a pártelnöki tisztségben, s ahelyett, hogy erős ellenzék lennének, amely a hatalom egyes lépéseit és mulasztásait építőjellegű kritikával illeti, és alternatívát kínál fel, a demokraták ma egy csata után szétvert hadseregre emlékeztetnek, amely azt sem tudja, merre kellene indulnia, nem hogy tudná, mit kell tennie.
A háttérből lesve a kínálkozó alkalomra, az előző kormányzási ciklusban Dačić sikeresen eljátszotta Tadić fikuszát, és most ugyanazt a szerepet alakítja Vučić rendezésében. Az öt éve általa irányított belügyminisztériumon belüli viszonyok egyre inkább egy valóságshow-ra emlékeztetnek, és annak ellenére, hogy folyamatosan nyilatkozgat erről-arról, mégsem reagált a mellette álló T. Nikolić államfő azon kijelentésére, hogy „egy évvel ezelőttig drogdílerek parancsolgattak a rendőröknek”. Ha már nagyon frusztrált kisebbségérzeti komplexusa miatt, akkor pattog és duzzog, vagy cinikus megjegyzéseket tesz. Az utóbbi időben Biblia-citátumokkal szórakoztatja a nagyérdeműt, a szereplésvágytól fűtve minden meghívásnak eleget tesz, aztán pedig csodálkozik, ha csábos hölgyek a nézettség növekedése érdekében „csőbe húzzák”. Ilyenkor a megilletődöttségtől értetlenkedve néz maga elé, hogy azóta már az efféle jelenséget mindenki csak úgy emlegesse, hogy „bámul mint Dačić a puncira”.
A taglalt időszaknak rengeteg mellékszereplője is akadt – lehetetlenség felsorolni mindenkit –, aki hozzájárult a szerb politikai színtérnek becézett bolhacirkusz sikeres működéséhez. V. Šešelj még a Đinđić-merénylet előtt önkéntesen Hágába vonult, és mintha maga sem szeretne onnan hazajönni, tíz éve folytatja személyes harcát a világ és a józan ész ellen. A kormánybuktatásokkal és teljesítetlen ígéretekkel – ezer eurós részvénycsomag fejenként! – hírnevet szerzett M. Dinkić a politikai túlélés reményében G17-es szakemberből a régiók szószolójává vált. Az örök másodikból tavaly látszólag elsővé avanzsált T. Nikolić átengedte a pártelnöki posztot A. Vučićnak – így lett csak igazából másodrendű. Mindent, amit az elmúlt tizenhárom év alatt a párton belül konkurencia nélküli autonómia-élharcos N. Čanak tett, egy show-man is őszintén megirigyelhetne. Az egykor Đinđić egyik fő munkatársának számító Č. Jovanović Liberális Demokrata Párt néven új pártot alapított, ma kicsit politizál, kicsit üzletel, kicsit hegyet mászik. V. Ilić baggeristából újságírórém lett, később „az autóúton magisztrált”, mostanában pedig leginkább az foglalkoztatja, hogy hogyan lehet megőrizni egy hatszáz éves tölgyet az autópálya kellős közepén.
POPULIZMUS ÉS BIRKAEFFEKTUS
A jelen hőse kétségtelenül A. Vučić. Gyakran megmentőként szokás emlegetni, és nyilvános szerepléseivel maga is alaposan rájátszik erre, megható megnyilvánulásai a populista patetika gyöngyszemeit képezik. Vučić engem azonban semmivel sem győzött meg arról, hogy szándékai tisztességesek lennének. Egyes célkitűzései kétségtelenül pozitívaknak minősíthetőek, de azok indítékai véletlenül sem azok. Egyáltalán nem beszélhetünk Vučić pálfordulásáról, nem az történt, hogy az illető belátta, hogy Nagy-Szerbia megvalósításánál ésszerűbb az életszínvonal növekedéséért és az EU-ba való csatlakozásért küzdeni, hanem ráébredt, hogy az utóbbival előbb lehet választásokat nyerni! Indítéka önös, őt – akárcsak a szerbiai politikai elit zömét – pusztán a hatalom érdekli, és rájött, hogy október ötödike után immár nem lehet a Karlobag–Karlovac–Virovitica határvonal emlegetésével jó választási eredményeket elérni. Húsz évig a kerékkötője volt mindannak, amiért most állítólag síkra száll! Sok mindenért, amit a posztđinđići demokraták nem értek el, Vučić is felelősségre vonható, mint hatékony gáncsoló erő – ami persze nem menti fel a demokratákat tehetetlenségükért és kétes üzletemberekkel folytatott gyanús üzelmeikért.
Mit tett a Vučić vezette, kikozmetikázott vörös-fekete koalíció az elmúlt bő egy év alatt, hogy feltétlenül megbízzunk benne? Nagy médiacsinnadrattával háborút indított a korrupció ellen: sokakat letartóztattak, köztük a főmágnásnak tartott Miškovićot is, de érdemben még egyetlen ügyben sem született döntés. Amikor a „nagy kapások” első hulláma lejárt, elkezdtek átalakulgatni. Fél évig váltották le azokat, akiknek sikerült fél év alatt annyi mindent elrontaniuk, hogy megértek a menesztésre! Hónapokon át semmi más nem foglalkoztatta a közbeszédet, csak az, hogy ki megy és ki marad, és aki megy, annak a helyére vajon ki jön. Miután fél év elteltével mindez megtörtént, néhány hétig az Amerikából jött pénzügyes csodagyereken és a szerb gazdaság élére került csődgondnok kvalitásain szórakoztunk, valamint Tasovacon, akinek ezentúl nem kell hajzselé, hogy elkészítse extravagáns frizuráját, elegendő lesz neki szembesülnie a szerbiai kulturális élet állapotával. Aztán megindult Belgrád ostroma, közhelyek minden mennyiségben, a lényeg: D. Đilasnak mennie kellett, aki kétségtelenül a DP eddigi leggyengébb elnöke, de a felmutatott eredmények alapján az utóbbi húsz évben a főváros legjobb polgármestere volt. Helyére nem tettek senkit, mert azt ugyan tudják, hogy Đilas nem jó, de azt, hogy ki a jobb helyette, már nem. November elején tartják meg a koszovói helyhatósági választásokat, amitől sokban függ az Európai Unióval folytatandó tárgyalások megkezdése a jövő év elején. Aztán mi történik? Nem kizárt az a forgatókönyv, mely szerint választásokra kerül sor – nemcsak Belgrádban, hanem köztársasági szinten is, és Vučić megpróbálja egyedül bebetonozni a hatalmát négy évre. Tudja, hogy azok után, hogy letartóztattatott néhány kétes múltú üzletembert, párton belül egy kis önkritikát gyakorolt, előrelépést tanúsított az EU felé vezető úton, mindenki szereti – ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy ha kényes kérdésekhez nyúl, mint amilyen az állami közigazgatás, a gazdaság vagy a nyugdíj reformja stb., akkor nyilván csökkenni fog a népszerűsége. Koszovót meg már Koštunica sem emlegeti, annyira megörült, hogy részese lehetett a Đilas menesztésére irányuló folyamatnak.
Vučić ma minden kétséget kizáróan hatalma csúcsán van. Új stílusával sokakat maga mellé állít, de ne veszítsük szem elől, hogy ilyenkor mindig működésbe lép a birkaeffektus. A tömegember oda akar tartozni, ahol a legtöbben vannak: a győztes csapatba. Amikor a pártpropaganda folyamatosan azt nyomatja, hogy a haladók támogatottsága növekedőben, és már szinte az abszolút többségnél tart, ezzel még inkább vonzza magához a szavazókat. Nincs ebben semmi meglepő. Az emberek zöme minimális tudással, átgondolatlanul, érvekkel és adatokkal ellátott információk híján alakítja ki véleményét, főként érzelemből, sokszor intoleráns és logikamentes. És kell a nagyvezér, mint a falat kenyér. Vezér, akit lehet csodálni, akiben lehet reménykedni, akihez lehet fohászkodni, akit végső esetben lehet szidni, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan mi azt szeretnénk – és fel lehet cserélni egy másik nagyvezérrel. Addig sem kell felelősséget vállalni önmagunk tetteiért.
SZAVAZÓITÓL ELIDEGENEDETT POLITIKUSI KASZT
2000. október ötödikén a szerbiai társadalom végérvényesen lezárt egy korszakot – a kommunista és posztkommunista korszakot –, de a mai napig nem sikerült neki egy fejlett demokratikus társadalommá kinőnie magát. Hibásak ezért a polgárok is, mert nem eléggé kritikusak a politikusokkal szemben, az értelmiségi réteghez tartozó egyének is, mert haszonelvből vagy kényelemből elfogadják az adott állapotot, de a jelenlegi helyzetért legfőképpen a politikai elitet terheli a felelősség. Ma ismét ott tartunk, hogy aki csak teheti, elköltözik az országból. Nagyon jó, hogy már egyes politikusok is felfedezni vélik a nagy arányú kivándorlást, de jó lenne, ha felvetnék magukban a kérdést, hogy az ő tevékenységük mennyire járult hozzá ehhez a jelenséghez. A társadalmi élet teljes kisajátítása; а rátenyerelés mindenre, amire csak lehetséges; a pártok munkaközvetítői irodaként való működése; a pártkvóta alapján történő igazgatói kinevezések a közintézményekben és a közvállalatokban; a túlzott jelenlét a kultúrában, a médiában és a sportban mind-mind olyan mozzanatok, amelyek elveszik az itthon történő boldogulás lehetőségétől sok-sok fiatal – és nem csak fiatal – kedvét. A politikusok párhuzamos valóságban élnek, és mintha csak dörgedelmes sajtótájékoztatókon és emelkedett hangnemű ünnepi megnyilvánulások alkalmával lennének hajlandóak „értekezni” a plebsszel. Nyilván másképpen tekintenének bizonyos dolgokra, ha lenne benne részük, de ők egy teljesen másmilyen világban élnek, mint az átlagemberek, és nem érzik át a polgárokat sújtó gondokat. Ez egy sajátos változata a demokráciának: a szavazóitól elidegenedett politikusi kaszt által meghonosított demokráciamodell. 2000. október ötödike után tizenhárom évvel ebben élünk.
