Sokszor érzem úgy, hogy az ünnepek jelentősége megfakult, csupán a külsőségeikben emelkednek ki a hétköznapok sodrásából. Különösen érvényes ez a nemzeti ünnepekre, falu- és városnapokra, megemlékezésekre, amelyeken sokszor szinte a politikusokon meg az újságírókon kívül senki nem vesz részt. (Olykor lehet, hogy ők is inkább távol maradnának.) Pedig elviekben úgy gondolom, az ünnep kell hogy a közösségért legyen, és nem fordítva. Hogy fontos-e a közösséghez való tartozás, van-e az ünnepeknek funkciója, képesek-e betölteni azt, és ha nem, miért nem, ezekre a kérdésekre a választ meghagyom az olvasónak.
Fotó: Molnár Edvárd
Magyarkanizsa mögött nehéz év áll. Ez jutott elsőként eszembe, amikor a községnapi díszülésen az elmúlt év eseményeit összefoglaló kisfilm vetítését néztem. Nemcsak azok a problémák miatt, amelyek kivétel nélkül minden vajdasági községet, települést érintenek, a munkanélküliség, a kivándorlás, a szegénység, hanem a talajvíz okozta mezőgazdasági károk és a hónapokon át tartó menekülthelyzet miatt is. Talán furcsa, hogy a községnap kapcsán nem az elért eredményeket taglalom, hanem éppen a problémákat emelem ki, viszont bármilyen meglepően hangzik, ezeknek az embert próbáló időknek és eseményeknek is lehet közösségkovácsoló erejük. Amikor a tavalyi év végén készített interjúban a polgármester a gazdasági megszorításokról számolt be, nem kecsegtetett sok jóval, mégis arra talán senki sem gondolt, hogy ennél jóval nagyobb próbatétel vár Magyarkanizsára. Mégis a menekülthelyzet következményeként láttam azt, hogy az önös érdekek és az ellentétek valamelyest háttérbe szorulnak (akaratlanul is), mert olyan specifikus problémába ütköztünk, amelyről már a néhány kilométerrel odébb lévő településeken csak hírből hallottak. Mert abban többé-kevésbé egyetértés volt, hogy nem szabad hagyni, hogy idegenek tönkretegyék a földjeinket, hogy nemtetszésünknek adunk hangot, amiért többtonnányi szemetet takarítunk utánunk közpénzen, de még a gyűlölködő hangok közül is sokan elnémultak, amikor az utcán szembetalálkoztak árva, éhes és síró gyerekekkel, esőben menetelő anyákkal, és senki sem ragadt fegyvert, hogy erőszakkal fejezze ki a dühét a letaposott földje, az ellopott termése miatt. Egyszóval a hónapokig tartó helyzet alatt volt bőven idő arra, hogy egy liberális gondolkodású egyénnek indulatos gondolatai támadjanak, és a gyűlölködés mellett a sajnálat, az empátia is beférkőzzön az emberek elméjébe. Így az itt élők egymással is megértőbbek lettek, valószínűleg ezért sem bírálta senki sem a polgármestert, sőt nyíltan mellé álltak, még a kritikusai közül is, amikor rasszista megnyilvánulással vádolták egyes kijelentései miatt.
A problémákról megfeledkezve a községnap ad lehetőséget arra is, hogy a közösség kijelöljön számára egy-egy olyan személyt, akit alkalmasnak ítél arra, hogy Pro Urbe díjban részesüljön. Ez az elismerés pedig ugyanúgy kiosztható egy művésznek, mint egy nyugalmazott pedagógusnak, szervezőnek, egy egyesület vezetőjének vagy egy egyházi személynek. Ha akadna is kritikus hang a díjazottak névsora miatt (miért is ne akadhatna, hisz arra is szükség van), legalább az ember elgondolkodik, hogy kit és miért tartana érdemesnek egy ilyen díjra.
Másrészt ott a díszpolgári cím is, amely olyan személyre hívja fel a figyelmet, aki talán már nem ennek a közösségnek a tagja, de munkájával mégis szülővárosának, szülőfalujának szerez elismerést. Tavaly Baráth Ferenc, a méltán elismert grafikusművész, plakáttervező kapta a címet, akinek egyben kiállítása is nyílt Magyarkanizsán. Enélkül az elismerés nélkül, pedig még ha ismerték is munkásságát, talán azt kevesen tudták, hogy valamilyen módon mégis köze van hozzánk, ehhez a városhoz. Idén azonban sajnos nem érkezett jelölés erre a címre. Ezen is érdemes volna elgondolkodni, hogy valóban nincs olyan személy, aki megérdemelné?
A községnapi rendezvény jó lehetőség egy közösségünkben alkotó művész munkáinak bemutatására is, ezúttal Sagmeister Laura képzőművész tárlatát csodálhatta meg a közönség, aki ugyan szabadkai születésű, de már lassan egy évtizede itt alkot, ennek a közösségnek a része. Ezen napon azonban nemcsak az ismert művészeket érdemes kiemelni, hanem mindazokat, akik munkájukat úgy végzik, hogy az a közösség javát is szolgálja.
Sőt az ember ilyenkor önmagában is számot vethet, mit tett a közösségért önzetlenül, anélkül, hogy azért bármilyen hasznot, köszönetet vagy dicséretet várt volna, mert ezek a tettek talán nem várt módon majd, de előrébb visznek bennünket.
