Mi, zentaiak szívesen emlékszünk vissza azokra a régi szép időkre, amikor városunk még virágzott. A Tisza mentén irigykedve nézték a gazdaságunkat, az egészségügyi intézményeinket, Zenta gazdag kulturális történéseit és nem utolsósorban a sportéletet, mert térségünkben valóban páratlan eredményeket mutattunk fel az élet számos területén. Messze földön híres a zentai lokálpatriotizmus, olyannyira, hogy ez a szomszédoknak már-már zavaró volt, de jó volt hallani a messzebbről érkezett vendégek véleményét is, mert ők meg mint egy kis Svájcot emlegettek bennünket.
Ezek az idők viszont elmúltak. Lassan már a két kezünkön sem tudjuk megszámolni, hány vállalat zárta be kapuit az elmúlt 25 évben, legtöbben már nem a zentai kórházat választják, s mivel az utóbbi néhány évben a lakosság mintegy fele külföldön kereste meg a boldogulást, nem könnyű már megtölteni a színház lelátóit, a szokásos évi rendezvények meg már csak halvány önmaguk. A város elnéptelenedését megsínylették a sportklubok is, mert bár az éves jelentésnél mindenki százas nagyságrendben írja le az adott klub tagságát, a fiatalok csak lézengenek az edzéseken, s minden sportág akut sportolóhiányban szenved, ezért egész nemzedékek esnek ki a versengésből. Legjobban a csapatsportágakat űző egyesületek vannak bajban, mert hol góllövő nincs, hol meg kapus, s egy bizonyos fejlődés után szinte törvényszerűen megáll minden, a stagnálás pedig visszaeséshez vezet. Így jártak például a pólósok, akik néhány évvel ezelőtt még az I. B ligában szerepeltek, de különösképp a lányok, akik valóban egy hajszálra voltak az országos bajnoki címtől, ma viszont már csak a középmezőnyhöz – ami a szerbiai női vízilabdát tekintve nem épp hízelgő – tartoznak, s így jártak a labdarúgók is, akik csak akkor tudtak eredményt felmutatni, ha a támogató tömte őket pénzzel (s itt akkor még nem beszéltünk az asztaliteniszező lányokról, akik nem is olyan rég még verhetetlenek voltak ebben az országban, néhány éve viszont a Szuperligából való kiesés ellen küzdenek, vagy épp a birkózókról, akiket három évvel ezelőtt az a csúfság érte, hogy nem tudtak kiállítani egy felnőtt csapatot, és a III. ligába lettek száműzve).
Nagyon hosszan lehetne taglalni a miérteket, legtöbben tudják is, hogy hol a baj (én speciel nem vagyok egy összeesküvéseket gyártó típus, de már kezdem azt gondolni, hogy Zentát szándékosan teszik tönkre), tény azonban, hogy a hanyatlás még nem állt meg, s Zenta a lakosságát tekintve lassan már egy nagyobb falu szintjére süllyed. Nem lesz jobb a sportban sem, mert az önkormányzat deklaráltan nem hajlandó támogatni az élsportot, a külföldi kezekben lévő vállalataink meg csak morzsákat szórnak oda.
Na de kipállik már a szám ettől a témától, évek óta azt szajkózom, hogy azért a csúcsteljesítményt másképp kéne kezelni, mint az évi egy versenyre járó műkedvelő egyesületeket. A városházáról viszont évek óta egy a válasz: nincs pénz…
Nemes Viktor hétfőn világbajnok lett a Párizsban még zajló felnőtt birkózó-világbajnokságon. Honfitársa, és még mindig csapattársa (csak éppen Nagybecskereken), Frísz Krisztián májusban Európa-bajnok lett szintén birkózásban, akkor, amikor nagyjából azt az újvidéki megmérettetést szánta élete utolsó nagy versenyének. Mindketten abban a Zentában nevelkedtek, amely még manapság is ontja a tehetségeket, abban a klubban bontogatták szárnyaikat, amelyet a sportélet egyik vezetője évekkel ezelőtt bosszúból meg akart semmisíteni.
Szabó Szebasztián Budapesten élete legjobbjait úszta ki, s végül a 12. lett a világon 50 méteres pillangóúszásban. Szakértők mondták, hogy talán nem is láttak még ilyen jó felépítésű és habokat szelő versenyzőt, akinek csak a csillagos ég a határ, s ha megfelelő kezek között készül a következő három évben, a tokiói olimpián bizony beleszólhat az érmek elosztásába. Pedig honnan indult! Mára már legendás az, mennyire le vannak pusztulva a zentai medencék, de ilyenek voltak azok már akkor is, amikor a kis duci, mosolygós legényke elkezdte az első érmeket Zentára szállítani.
Barta Éva a Tiszán lapátolva került ki a korosztályos Európa-bajnokságra kajakban, s ott a szó szoros értelmében egy centiméterre volt a döntőtől, a B döntőt viszont simán megnyerte. Ha szorgalmas, és talán egy picit jobb feltételek között is edzhetne, úgy biztosak vagyunk benne, hogy nem ez volt az utolsó nagy versenye.
S végül Györe Lászlót kell megemlítenünk, aki egy olyan sportágban halad mérföldes lépésekkel, amelyben nemcsak a tehetség, az erő, meg az állhatatos munka számít, hanem az a két zsák pénz is, amellyel versenyről versenyre mehet. Laci augusztusban a 95. teniszező lett a világon, Szerbia Davis-kupa csapattagja, akit a következő év elején már ott szeretnénk látni az Ausztrál Nagydíj főtábláján. Mindezt tette úgy, hogy az év nagy részében egy zentai hangárban edz, picike korában a szomszéd falát püfölte, s csak nyáron látott valamennyi salakot.
Hölgyeim és uraim, ez a zentai sport utóbbi négyhónapos termése! Aki tud még egy olyan várost Szerbiában, ahol ilyen szintű eredmények születtek, az jelentkezzen! S az, aki meg is tudja magyarázni, hogy a felsorolt feltételek mellett miként jutottak el ezek a fiatalok ilyen magasságokig, nos, annak egy ötfogásos vacsorát fizetek!
Mert én mindezt rejtélynek tartom, s csak vakarom a kobakom.
