Igen tisztelt bíróság! Én, Czudra Ilona Erzsébet, aki törvény adta jogánál fogva most beszélhet, arra kérem magukat, hogy az itt jelenlévő vádlottat ne büntessék meg. Mondom én ezt mindazért, mert én a vádlottat, vagyis Torgyassy Benedeket nagyon szeretem, egész szívemből jövő tiszta szerelemmel, immáron több mint három éve.
Tisztelettel közlöm, hogy az előbb már említett férfit Pesten, a Nyugati pályaudvar előtti téren ismertem meg, amikor egy villanyoszlopba kapaszkodva előhajolt, mert hogy nem akarta magát lehányni. És akkor én megfogtam a homlokát, nehogy hányás közben a villanyoszlopba üsse a fejét. És azt mondtam neki, hogy uram, ne hányjon ide, mert itt tiszta és becsületes népek járnak. Erre ő azt mondta, méghozzá mosolyogva, hogy ja, persze. Meg azt is: és olyan angyalok, mint maga. Én nem tudom, miért nevezett engem, Czudra Ilonát angyalnak, hiszen amikor mi összetalálkoztunk, már évek óta az utcán éltem, mondhatni úgy is, hogy hajléktalan voltam, mert a munkámat elveszítve, elváltan nem mertem a falumba visszamenni csúfságra, köpdösésre. Azt sem titkolom, hogy a sok italtól még az arcom is felpuffadt, a hidegtől szétrepedezett a bőr a kézfejemen, még a szemem alatt is, de mégis angyalnak szólított.
Majd amikor megkönnyebbült, kimentünk a Duna-partra, amit telihold világított meg. Ekkor Bence, bocsánat, a vádlott azt közölte velem, hogy holnap reggel megmutatja, melyik felhő mögül küldött engem a Jóisten azért, hogy angyal legyek az emberek között ebben a szemét világban. És másnap ezt meg is tette. Ettől kezdve együtt jártuk az utcákat, együtt aludtunk meg kapualjakban, elhagyott udvarokon, lépcsők alatt úri házakban, vagy ha úgy hozta a sors, hát a Duna partján. Ilyenkor a vádlott nekem olyan dolgokról beszélt, amilyenekről még soha nem hallottam, mert hogy én kevés iskolát végeztem, azt se valami jó eredménnyel. De ahogy teltek a hónapok, már sokat tudtam olyan emberekről, mint Michelangelo, meg Thomas Mann, meg József Attila, akinek még a szobrához is leültünk egyszer.
A vádlott ott mondta el nekem, hogy valamikor egyetemre járt, és bölcsészkart végzett, majd irodalmi szerkesztő volt egy folyóiratnál, de kirúgták, mert a főnöke azt mondta, hogy az irodalom halott, nem kell itt már senkinek a vers, de még a próza sem. A vádlott azt is elmondta nekem, mi az a próza. És amikor ezt mondta, átölelt engem, aki olyan faluból jöttem fel Pestre, amit látva még a Jóisten is elfordítja a tekintetét, és megcsókolta az arcomat. A táskájából könyvet vett elő, mert volt egy táskája is, amit mindig magánál hordott, de semmi más tulajdona nem volt neki, mivel hogy az elmondása szerint a családja elzavarta alkoholizmusa miatt. Lecsúsztam angyalka, meglásd, a Dunában végzem, ez volt a szavajárása, de én megvigasztaltam, hogy lesz nekünk még szebb életünk is.
Ő ezt nem akarta elhinni, csak amikor egy kuka mellé téve találtunk egy hálózsákot, ami olyan szép volt, mintha aznap varrták volna, és mi abban a hálózsákban együtt töltöttük az éjszakát, az elsőt, amikor szerelmeskedtünk is. Éppen úgy, mint María és Robert Jordan az Akiért a harang szól című könyvben – mondta akkor a vádlott, majd elmesélte a történetüket, ami spanyol volt és szomorú. De a szavaitól mégis elfelejtem minden bánatomat, azt is, hogy egyszer a Keleti pályaudvar mögött, ott, ahol a sínek indulnak bele a világba, egyetlen éjszaka négy ember is megerőszakolt, majdnem elvéreztem, és megfogadtam, hogy férfit többet az életben nem engedek a combom közé. De a vádlott érintése olyan lágy volt, mint a selyem, ölelésétől pedig elzsibbadt a szívem, a szám, de még a bokám is.
Szóval így éltünk mi, ekkor már együtt a szabad ég alatt, és a vádlott mindig azon volt, hogy munkát találjon magának, dolgozott kőműves mellett, de még hullaházban is csak azért, hogy legyen mindennapi kenyerünk. Az már a sors kegyetlensége, hogy éppen a kenyér miatt lettem én majdnem megölve.
Történt ugyanis, hogy fent nevezett vádlott az italozásról nem tudott leszokni, mint ahogy én sem, és egyszer nagyon berúgott. A Dunánál aludt el, éppen a hálózsákon, de még álmában is azt mondta, hogy angyal, borítsál rám felhőket, és szorongatta a kezem. Én meg csak sírtam a boldogságtól, mert láttam, hogy az isten olyan megnyomorodott embernek is ad a szerelemből, mint én vagyok. A vádlott az én sírásomat meglátta, amikor felébredt, és azt mondta, gyöngy lesz minden könnycseppből, vigyázzak hát rájuk.
De azt is mondta, hogy na, nekem most vizelnem kell, és fel is állt, hogy dolgát végezze, amikor rászólt egy úr, hogy ezt ne tegye, meg hogy minden hajléktalant be kéne zárni egy nagy táborba, és követ töretni velük. A vádlott ekkor feldühödött, jaj, rémesen, és azt kérdezte az úrtól: maga szerint az én Dunába vizelésem-e a nagyobb gond, vagy az, hogy ezen a kurva Földön százmilliók éheznek. Tényleg, én is éhes vagyok, vette elő akkor a bicskáját, én meg a kezébe nyomtam a kenyeret, másunk se volt, és azt mondtam: szépen öltözött urakkal nem illendő így beszélni, szégyellje magát.
Fent nevezett vádlott ekkor szúrta hasamba a kést, de én nem éreztem semmilyen fájdalmat, inkább olyan könnyűnek éreztem magam, mint egy léggömb, és arra gondoltam, talán még fel is emelkedek az égbe, és alhatok majd egy szép kövér felhőn. A hasamra is csak azért tettem a kezem, mert folyt belőle a vér, és féltem, hogy összevérzem a hálózsákot, ami akkora már megtelt a mi szerelmünk illatával, mosolyszagú volt, ahogy egyszer a vádlott mondta. Aztán elájultam, de azt még hallottam, bocsáss meg angyalka, bocsáss meg. Tudom, az életemet csak a gyors és gondos orvosi beavatkozás mentette meg, de mégis azt kérem tisztelettel, a vádlottat ne büntessék meg, én megbocsájtok neki, vele akarom leélni az életemet. Köszönöm, hogy meghallgattak, te meg, Bence, ne haragudj, amiért vádlottnak szólítottalak.
Isten áldja meg magukat, bíró úr.
Most már leülhetek?
