Mind a miénk!

Nagycsalád hallatán felvetődik a kérdés, hogy szociális kategória-e. Mert ki vállal manapság két gyermeknél többet? Vagy az, aki nagyon jól szituált, vagy az, aki nagyon szereti a gyerekeket, vagy az, aki otthonról hozott minta alapján szintén sokat szeretne, vagy az, aki szociális eset, vagy nem gondolkodik a jövőn? Egy tévéműsorban erkölcsi etalonnak nevezte a megszólaló a két gyermeknél többet nevelőket, önkritikát is gyakorolva közben. Az sem baj, ha két alomból születnek a gyerekek, ha a tiszta szeretet, az őszinteség megvan, ezt bizonyítja az oromhegyesi példa is, ahová a szociális munkás szaktudására is szükség volt, hogy tudjanak élni a lehetőségekkel.

A szociális munkással való utazás mindig meglepetéseket rejt, mély élményeket. Esetenként a négy kerék is kevésnek bizonyul, és halászcsizmában tolja meg az autót az utazó, miközben a szél kócolja a loboncát, és már saját magán is nevet, de az sem baj, mert minden útnak célja van. 

Két éve annak, hogy a lakhatatlan házból egy másikba költözhetett az akkor hatgyermekes oromhegyesi Kávai család. Akkor már útban volt a hetedik trónörökös, és azt gondolták, nem is lesz több, ezért kapta az István nevet apukája után. Aztán máshogy alakult. Két hetes csecsemő alszik nyugodtan a kiságyában, Áron, aki immár a nyolcadik utód. „Így sikerült” – mondja az anyuka, Kávai Szintia. Míg egyesek várnak a megfelelő feltételekre, biztos anyagi háttérre, saját házra, állandó munkahelyre, autóra és némi félretett pénzre, addig vannak, akik nem mérlegelnek olyan sokat, fogadják, ami jön. Vagyis inkább, aki jönni akar. És úgy tűnik, Kávaiéknál nagyon bőkezűen mért az Isten, szeretetet, gyereket egyaránt. Szintia tizenhat éves volt, amikor az első babáját várta, most pedig huszonhat évesen nyolcgyermekes anyának mondhatja magát. Hódegyházáról Becsére költözött párjához, akivel öt embert adtak a világnak, majd miután kettejük útja szétvált, a közösségi oldalon elegyedett szóba Istvánnal, akit már korábban is ismert. Istvánt pedig egyáltalán nem zavarta, hogy neki már van öt gyermeke. A szívének nem parancsolt, hanem engedte, hogy a sors tegye a dolgát, és rövid időn belül már úton is volt az első közös gyermek. A fiatalember szerint nincs olyan, hogy enyém, tiéd, mindegyik gyereket egyformán szereti, az első öt volt előbb, így velük még jobban össze is szokott, ahogy meséli. Tavalyelőtt az egész község összefogott miattuk, egy emberként gyűjtötték az adományokat, hogy a családnak, ugyanis akkor egy életveszélyes házban tengették mindennapjaikat, segítsenek, hogy megfelelő körülmények közé költözhessenek. Szükség volt ehhez azonban sok-sok olyan lépésre, amit ők maguktól nem is gondoltak, hogy megkönnyítheti az életüket. Nem tudták, hogy mi mindenre jogosultak. Szerencséjük volt azonban, ugyanis Csikós László, a magyarkanizsai községi tanács szociális és egészségvédelemmel megbízott tagja kemény kézzel és szaktudással felvértezve tudta, hogy mi mindent igényelhetnek, és azóta is féltőn fogja a kezüket, olyannyira, hogy az egyik esküvői tanú is ő volt Teslić Zoran mellett, aki felhívta a figyelmet a családra. A családra, aki nem kér. A házasság, a magyar állampolgárság megléte, mind-mind hozzásegítették őket ahhoz, hogy éljenek azokkal a lehetőségekkel, amik egy nyolcgyermekes családnak járnak.

Dióhéjban ezek az előzmények, de hol tartunk most?

– Onnan indultunk, hogy a düledező ház helyett ki tudtunk nekik egy családi házat fizetni, köszönve a polgármester, Fejsztámer Róbert hathatósan támogatásának. Annak, aki kivárta, hogy minden dokumentumot el tudjunk rendezni a család számára, kezdve a házasságkötéstől a kettős állampolgárságon keresztül a kataszteri és lakbejelentkezési kötelezettségekig. Ennek eredményeképp egy háromszobás, fürdőszobás, központilag fűtött házban laknak, ahol háztájit tartanak és gyakorlatilag a férj eseti munkákba szokott járni, míg a feleség alap szociális segélyt kap a gyermekek után. Pontosabban csak négy gyerek után, ugyanis a mi törvénykezésünk olyan, hogy csak négy gyerekig támogatja a családokat, így ennyi után kap gyerekpótlékot is.

És a többi?

– A többinek nem jár semmi… Ez azt jelenti, hogy jelen pillanatban az állam részéről a nyolcadik gyerekért ők nem kapnak semmit. Az önkormányzat megváltoztatta menet közben a községi rendeletet, és mi minden újszülöttnek biztosítunk babacsomagot, minden újszülött kap egy 15 ezer dináros támogatást, és függetlenül attól, hogy hanyadik gyermek a családban, biztosítjuk az ingyen napközis ellátást. Oromhegyesen nincs az óvodarendszernek napközije, de fél napközi van, ahol ingyenes az ellátás, a nagyobb gyerekek pedig ingyenes uzsonnát kapnak, mivel nagycsaládról beszélünk, ahol három, illetve több gyermek van. Továbbá eseti segélyeket is szoktak kapni a község részéről, ami a létfenntartáshoz szükséges, például háztájit tartani. Hogy hol vagyunk? A három nagyobbik gyermek, a 2008-as, a 2009-es és a 2011-es születésű, iskolába jár, a negyedik ovis, az ötödik is be lett íratva, ám ő még a napközisekhez való, ami ugye Oromhegyesen (még) nincs. De ha ilyen bőséges gyermekáldás lesz, akkor kezdeményezni fogom a bölcsődei csoport kialakítását is.

Az eddig látottak alapján biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban is terelgetni fogja őket!

– Ahhoz, hogy mi itt megmaradjunk, ez már csak úgy fog működni, ha az édesanyák bevállalják a harmadik, negyedik gyermeket! És aki ezt vállalja, azokat támogatnunk kell, hogy minél gördülékenyebben múljon el a gyermekeik ifjúkora, és majd egy pár év múlva elemezhetjük, hogy mégse haltunk ki ezen a tájon! – mondta Csikós László, és a próféta szóljon belőle!

Ám azt, hogy miként élik mindennapjaikat, megdöbbenve láthattuk Kávaiéknál. Nincs számítógép, ahelyett egymásra figyelés van! Nem keresnek melléktevékenységeket, az időt egymással töltik és nincsenek igényeik flancos dolgokra. Ricz Gábor, a Caritas elnöke is csomagokkal érkezett Oromhegyesre, és arra a kérdésre, amit feltett, Kávai István meghökkenve válaszolt. „Mire lenne szükségetek?” Néma csend és a válasz: „Szokatlan ez a kérdés!”  Szintia veszi át a szót, hogy nem olyanok ők, akik kérnek, nem szokásuk. Közben az ölemben pihen meg a hatodik fiú, aki szipog, de az orrát még nem tudja módszeresen kifújni, így magától adódik a kérdés: Orrszívó porszívózni nem szoktatok? Nem, mivel nincs porszívójuk. Rögtön jön is az ígéret a Caritas elnökétől, hogy amint lesz az egyesületben, Kávaiék kapják azt meg. Mi, elkényelmesedettek, nehezen lennénk meg porszívó nélkül, pedig lehet, sőt, úgy tűnik, még nagyobb rendet is lehet tartani anélkül. Na, de így volt ez régen is! Szintia és István meg a gyerekek, porszívó ide vagy oda, számítógép, drága, minőségi dolgok híján is úgy érezni, sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabb, tisztább lelkületűek, mint akik öblítőben és parfümben fürödnek. Ott valami egészen más a lényeg: az együtt töltött idő, az egymásra figyelés. Mintha valami időutazásban lenne részem. Nem számít, hogy mi van a materiális dolgok közül. Az alapfeltételek adottak, a lényeg pedig, hogy együtt vannak. Merőben más, lassabb és alaposabb életet élnek, ahol a valódi értéket veszik figyelembe. Nem az anyagi javak halmozása a fontos, hanem ők, egymásnak.

Benn, a szobában egy másik kisfiú szipog, mert megfázott, így nem megy oviba, de nagy barna szemei már ragyognak, jelezvén, nem messze a gyógyulás. Közben a tizenhét napos Áronka is felébred és mosolyog. Szintia a kezembe adja, és csak nézünk egymásra. Ő nyilván az idegen kéztől nem érzi magát biztonságban, én meg a tudattól, hogy minden eddigi elméletem megdőlni látszik a dolgok fontossági sorrendjét illetően.

A példa előttük állt, Szintia és István is nagycsaládban nőttek fel. Napi négy gép ruhát mosatnak, István egy disznófarmra jár dolgozni, míg Szintia az otthoni teendőket végzi. De hogy telik egy teljesen átlagos napjuk?

– Reggel fölkelünk, megisszuk a kávét, közben készítjük a reggelit az ovisoknak meg az iskolába indulóknak. István begyújt, majd a gyerekeket elkíséri a „munkahelyükre” és ő is oda megy. Mindeközben én mosogatok, készítem a reggelit a többi kicsinek, takarítok, mosatok és teregetek. Most fel is szaporodott, míg a legkisebbel a kórházban voltunk.

Addig ki volt velük, míg ti a gyerekágyat feküdtétek?

– Az anyukámnál voltak a gyerekek is, meg Isti is, de most már itthon vagyunk, minden rendben, folyik az élet tovább – magyarázza Szintia nemes egyszerűséggel. A ruhámba és a hajamba ivódott körömpaprikás illatáról az jut eszembe, vajon mennyi alapanyagból kell itt főzni tíz éhes szájra.

– Leves, paprikás, krumplipüré, uborka vagy tészta kerül az asztalra. Annyi, hogy mindegyiknek mindenből jusson.

Mindig is így tervezted, hogy tízen ültök asztalhoz?

– Így sikerült. Öt fiunk és három lányunk van. Most már ennyi elég.

Megvan-e minden feltételetek ahhoz, hogy jó életetek legyen?

– Az alapvető dolgok megvannak. A gyerekek, úgy gondolom, nem szenvednek hiányt semmiben. A lányok se nagy igényűek, a fiúk se, se telefon, se számítógép vagy hasonlók.

Mivel szoktak szórakozni a gyerekek?

– Zene meg a játék. Együtt játszunk.

Hogy lehet egyszerre nyolc gyerekre figyelni. Az egyik sír, a másiknak más baja van…

– Sokat segítenek a lányok, a nagyobbak. Ha apa nincs itthon, akkor ők segítenek. Ha apa itthon van, ők a tanulásra koncentrálnak, mi meg körülöttük.

Egy fizetésből és családi pótlékból meg lehet élni?

– Látja, meg! Nem vagyunk igényesek, a gyerekek se, az alapvetőek megvannak. Ha épp hiányzik valami, megvesszük, de segítséget is kapunk például ruházatban. Vannak, akik befordulnak, hogy elfogadunk-e ruhát.

Nikoletta 10, Melánia 9, Krisztina 7, Kornél 6, Krisztián 5, Márk 2,5, Istike 1 éves 7 hónapos és a pici meg pici. Áronka 17 napos. Így tesznek ki egy családot Szintiával és Istvánnal. Tervezik, hogy alkalomadtán majd hozzáépítenek a házhoz. Most még elférnek. Példás rendben, az ágyak összecsukva, de Szintia elmeséli, hogy esténként előveszik a szétnyitható ágyakat, úgy szépen, komótosan el is férnek. István közben megnézi a körömpaprikást, tesz-vesz és mindenhol segítő jobbot nyújt Szintiának.

Nem zavart, hogy öt gyerek már megvolt, mikor összekerültetek?

– Nem. Abszolút nem. Már gyerekkorunk óta ismertük egymást, itt laktak a faluban, együtt jártunk iskolába is, de akkor még nem figyeltünk fel egymásra, hanem aztán én megkerestem őt, úgy indult minden.

Egyforma helyen vannak a szívedben a gyerekek?

– Egyforma, persze, mert először azokat szerettem, akik már megvoltak.

Szintia szerint nem akartok több utódot.

– Egyelőre nem.

Nehéz lehet nyolc éhes szájról gondot viselni.

– Megvagytok, Krisztián? – fordul félre kérdőn az apa a fekvő ötéveshez. Ő csak mosolyog. Megvannak.

– Jó húsban vannak, jó erőben vannak, azért dolgozok, amit megeszünk meg megiszunk – mondja Kávai apuka, akinek a tervei között az építkezés és a szobák szigetelése szerepel. Feltételezésem, hogy nem bánná, ha még születne gyerek, beigazolódásra lel.

– Én nem bántam meg, de gondolom Szintia se azt, hogy ennyien vagyunk.

A Večernje Novosti 2017-es adatai szerint Szerbiában a 65 év felettiek száma 33 százalékkal nagyobb, mint a 15 évnél fiatalabbaké. Évente átlagosan 102 455-en halnak meg, az újszülöttek száma viszont csak 67 459. Tíz év alatt a Szerbiában élők száma körülbelül 385 ezerrel csökkent. Egyre idősebb korban vállalnak gyermeket a szülők. Míg 1950-ben még átlagosan 23 éves korukban szültek az anyák, addig ma 28 évesen. A szerbiai családok harmadában egy gyermek sem születik, az egygyermekes családok száma pedig növekszik. Kétezer falu üres, ötvenezer férfi nem nősült meg és lányok tízezrei maradtak pártában.

Mindezek tudatában a Kávai családhoz hasonlóak jelenthetik a továbbélés lehetőségét, akik merik a szívük szavát követni. Ennek az útnak ez volt a célja, és az, amit már II. János Pál pápa is megmondott: „Ne féljetek!”