Két hetet töltöttem vezetékes telefon nélkül, a mobilomat egyszer se kapcsoltam be, a laptopom ugyan velem volt, de nem csatlakoztam az internetre. Nem valami kalandtúra alkalmával történt, hanem az üdülés során ellenőrizni kívántam, nem váltam-e internetfüggővé. Hát, nem. A kísérlet során viszont egyéb önismereti tapasztalatokra tettem szert.
Telefonfüggő soha nem voltam, érzésem szerint nem is leszek, és borzasztóan dühös vagyok a mobil föltalálójára. A városban sétálva vagy padon ülve egyre növekszik bennem az ingerültség, látván, hogy a kutyákat sétáltatók a vasalóméretű készülékeiken babrálnak, a kerékpárosok nem az utat nézik, hanem a mobil képernyőjére bambulnak, a négyéves körüli kislány kezében is mobil, fülében fülhallgató, így sétáltatja anyukája. Akaratlanul is azt figyelem, ki mennyi ideig és milyen gyakorisággal telefonál a környezetemben, néha azt is kifülelem, hogy milyen érdektelen témáról cseverészik.
Azon kapom magam, hogy mint egy külön kasztra tekintek a mobilosokra, és szánalommal vegyes gyűlöletet érzek irántuk. Undorodom tőlük, mindössze azért, mert más szokásokat alakítottak ki, mint én. Belátom, nem lesz ez így jó, megvetés helyett egészségesebb lenne elfogadni őket, akit meg mobilozás miatt gázol halálra a vonat, magára vessen!
Az internet hiányát se éreztem, csak azt, hogy megvonása csökkentette a magabiztosságom. Írás közben olyan eseteknél is fölmerült bennem, hogy utána kellene nézni a világhálón, amelyekről úgy éreztem, 100 százalékban biztos vagyok benne. Ismereteink, tudásunk ellenőrzése fontos dolog, ehhez legkönnyebben az internet érhető el.
A két hét alatt nekem mindössze egyszer lett volna szükségem, e szöveg írása során szerettem volna ellenőrizni, vajon Martin Cooper szabadította-e a világra a mobiltelefont.
