Minden reggel ideülök a verandára, elnézek messzire és belekezdek a Nagy műbe. Mire kihűl a kávém, feladom a tüzes tervet, kihörpintem az utolsó korty feketét és leteszem a ceruzámat, kimegyek a kertbe, megöntözöm a céklát, majd seprőt, lapátot veszek és csendesen összeszedem a párolgó kutyagumit a fűről. Így adok értelmet a létemnek, és várom a holnapot, hogy ismét megpróbálkozzak a Nagy művel. Jó, hogy van remény, a vesztesek és kiábrándultak alamizsnája, hozzá fordulok. A kiárusítás tart. Bármit adhatsz bármiért, és nem biztos, hogy bármit is kapsz. Ugyanakkor mindent megszerezhetsz semmiért. Akkor mi a fenének a Nagy mű? Meg kellene elégedni a kis művel, mindazzal, ami lényegtelennek tűnik, amit közönségesnek ítélünk meg, és mindazzal, ami hétköznapi. Elégedjünk meg az udvar egyszerű látványával, a mozdulatlansággal, melynek részesei lehetünk, azzal, hogy körbejár bennünket a szél, hogy arcunkat lemossa a nyári zápor, hogy esteledik, és mindennek tanúi lehetünk. A Nagy mű akarása eltakarja szemünket, elveszi hallásunkat és érzéketlenné tesz bennünket a kis csodákra, melyekből életünk épül.
Minden reggel hajoljunk kávénk fölé és higgyük el, bizonyosodjunk meg, új nap kezdődik, és benne gyarlóságunk ellenére mi, kicsinyek vagyunk a Nagy mű!
