Mi kell a jó ebédhez? – tehetnénk föl a kérdést, miként a jó háziasszony is fölteszi minden vasárnap és minden nap. A vasárnapi és a hétköznapi valósághoz közelítve így pontosíthatjuk a kérdést: – Mi kell az evéshez? Az asztalhoz ülve ugyanis az evésen, nem az ebéden van a hangsúly, legalábbis apáink még arra tanítottak bennünket, hogy evés közben a nyelv ne kerepeljen, hanem az ízleléssel foglalatoskodjon.
Szóval mi is kell ahhoz, hogy jóízűt ehessen az ember?
A válasz roppant egyszerű: ember kell hozzá! Az étek, azaz az él-elem (azaz az éltető elem) sem hiányozhat az asztalról, ez nem is vitás, de mit ér a táplálék önmagában, az étek elfogyasztója nélkül? És az élelem elfogyasztásának a tudománya nélkül ugyan mit ér?
Mi hasznunk az enni tudás kiművelt képessége nélkül abból a sokszor izzasztó fáradságból, amit önmagunknak hazudva étkezésnek nevezünk, azon kívül, hogy az a has megtömésének a falás útján történő eredményes kivitelezése?
