Nem szeretem, de néha kénytelen vagyok a közösségi oldalakon barangolni: olykor-olykor így sikerül hasznos információra vagy egy-egy témaötletre bukkannom. Néha mosolyra fakaszt és felderít egy-egy bejegyzés vagy szópárbaj, de a legtöbbször elszomorítanak a virtuális megszólalások, mert az arctalan és „szemtelen” kommunikációs térben rendre azzal szembesülök, hogy szinte semmi sem lehet annyira jó, hogy annak felhőtlenül tudjunk örülni, de „boldogan” lamentálunk olyan dolgok fölött, amelyeken mi is tudnánk változtatni.
Vannak visszatérő „kedvenceim” ezen a fronton, például az olyan kisgyermekes anyukák, akik másfél órán át folyamatosan püfölik a billentyűzetet, és megbélyegzik azokat a nőket, akik „gyereknevelés” helyett elmennek női tornára, mert neki bezzeg erre nincs ideje, vagy azok a kákán is csomót kereső tudálékosok, akik például azért ostorozzák hosszasan a közvilágításért felelős közvállalatot, mert napokon át nem cseréli ki a háza előtt kiégett izzót. Az, hogy az esetet bejelentse az illetékes közvállalat honlapján az erre a célra létrehozott felületen, persze eszébe sem jut.
