Esteledik. Ülök a nyári félhomályban és idézgetem azt, ami volt, amit már életemnek nevezhetek, és gondolatban eljátszadozok azzal is, ami még hátravan. Töprengés lenne ez, vagy csak elmélkedés? Ki tudja?! Lehet, hogy csak egy csillag* és egy kis lábjegyzet vagyunk egy nagy könyv margóján.
A tapasztalt ember mindig keres valamit. Az ifjú mindig úgy érzi, előtte jár, már megtalálta a keresendőt, és mérhetetlen vágyat érez annak azonnali lerombolására.
Az egyik folyton keres, a másik folyton azt érzi, hogy talál. Csupán ennyi a különbség közöttük. Nem a két ember más, csupán a bennük lakozó, változó életösztön. Idővel a szerepek megváltoznak. Az idős és bölcs ember már nem keresi az élet lényegét, hanem magához engedi azt. Az ereje teljében levő egyén pedig úgy érzi, egyik forma sem elég jó, ezért nekilát és a korábbi forradalmi rombolások helyszínén megtervezi és megalkotja az élet lényegét. Ez sem tart örökké. Mindenki belefárad a szerepébe és megváltozik annak rendje-módja szerint, csupán az élet lényege, a változás lehetősége marad, csupán ez az örök.
