Annak idején – nem is olyan régen – nem kellett sem internet, sem számítógép, sem okostelefon a boldogsághoz. Mindenki ki tudta tölteni idejét, az embereknek volt hobbijuk, barátkoztak egymással, teljes életet éltek. Ma azonban úgy érzi az ember, ha nincs fent a közösségi hálón, ha nem bújja folyton a netet, könnyen elmagányosodhat, lemaradhat a történések javáról.
Egy jó fél évvel ezelőtt elegem lett a legnépszerűbb közösségi oldalból, abból, hogy folyton mindenki azt vizslatta, mikor vagyok online, abból, hogy álbölcsességekkel, játékfelkérésekkel és macskás képekkel van tele az egész. Mindenki mosolygós képet oszt meg magáról, miközben depressziós idézetekkel szemeteli össze az üzenőfalat. Kivonultam hát ebből a világból. Azóta van időm magamra, nem bosszankodom, nem unatkozom, és nem érzem céltalannak, boldogtalannak magam. Eleinte kicsit furcsa volt, hogy hirtelen alig egy tucat ember vesz csak részt az életemben, hogy születésnapomra nem háromszázan, hanem csak öten köszöntenek fel, hogy nem tudok senkiről semmit, de rájöttem, ez eddig is így volt.
Hiába volt 800 ismerősöm, igazából csak egytucatnyi vett részt életemben, a felköszöntők közül valóban csak öt embernek számítottam igazán, és hiába szemetelték tele üzenőfalamat magukkal, valóban semmit sem tudtam róluk.
Nem magányosodtam el, hiszen a közösségi hálón voltam valójában magányos.
