A nyár a táborok időszaka. Pár évnyi szünet után újra táncolhattam, egy új táncanyagot sajátíthattam el a mezőbergenyei néptánctáborban. Amikor a zenészek elkezdték húzni a szebbnél szebb dallamokat, mintha a zene és a tánc a csontomig hatolt volna. A táncos karaktercipőmet négy nap alatt sikerült tönkretennem. Az, hogy ez mit is jelent, talán csak azok érthetik meg igazán, akik maguk is foglalkoztak néptánccal. Azt mondják, aki egyszer belekóstol, az nem tudja abbahagyni.
Mielőtt útnak indultunk volna, a pakolásnál elővettem a felbecsülhetetlen kincset rejtő kosaramat. Már maga a kosár tartalma mesélni tudna. A hímzett alsószoknya, az eredeti kalotaszegi mellény mind-mind olyan – lassan eltűnt – időkről „beszélnek”, amelyek tele vannak gazdag történetekkel. Ezeket a helyi adatközlők osztották meg velünk, akikkel ott, a helyszínen találkoztunk, sőt táncolhattunk is velük. Az idős bácsik felkérték a leánykákat, és bizony jól megtáncoltatták őket. Visán az egyik néni bevezetett a házába, kinyitotta a szekrényét, és végigmutogatta a viseleteket, sőt az egyiket fel is próbálhattam. Ilyenkor a tánc megtelik tartalommal, hiszen lehetőségünk nyílt arra, hogy kicsit megismerjük az adott illetőt, akinek a táncát elsajátítottuk. Mindez azért, mert elbeszélgettünk a helyiekkel. Ennek köszönhetően tánc közben ma is eszünkbe jut, hogy milyen ember is ő valójában, hogyan beszélt az adott táncról, az életéről. Ezek olyan történetek, amelyek örökre szólnak, és hihetetlen gazdagsággal telik meg a táncmozgásunk, az egész lényünk lüktet az élettől.
