A természetjáró emberek legnagyobb hányada a napközbeni terepjárás, erdei, réti, tó- vagy folyóparti séta után naplementére hazatér. Nem várják be az éjszakát a vadonban, ezért nem is sejthetik, hogy a sötétedés első órájában milyen óriási változások mennek végbe a környezetünkben. A minap Bánátban, a román határ mentén az egykor forgalmas, ma bozótosokkal benőtt vasútvonal mentén portyáztam. Az autó mellett állva, támaszkodva figyeltem a közeli tanya helyén magasodó fa tetejére éjszakázni érkező kígyászölyvet. Körvonalai élesen kirajzolódtak a mögötte lebukó vöröslő napkorongban. Ritka madár, ritka pillanat, ritka fotótéma. A nap már eltűnt, a szürkület egyre sűrűsödött. A fotótermést néztem vissza, amikor olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Jobbra fordítottam a fejemet. Micsoda meglepetés! Tőlem alig 2530 méterre három fiatal sakál mozdulatlanul, csodálkozó kíváncsisággal bámult. Ilyen szerzettel még nem találkoztak. Alig mozdítottam feléjük a teleobjektív csövét, pillanatok alatt eltűntek a bozótosban. A fiatal vad kíváncsisága, tudtam, erősebb a félelmüknél. Alig egy perc múlva újra kint voltak a bokorsort átszelő dűlőúton. A három közül egy bátrabb volt a többinél, a fényképezőgép kattogása sem riasztotta el. A számomra is első közvetlen találkozás emléke fél tucat kissé homályos, de annál kedvesebb kölyöksakálfotó formájában maradt meg.
