– Hogy van, Németh úr?
– Számolom a piros autókat az emeleti ablakból.
Egy picit megdöbbenek a piros autókon, de másról is beszélgetünk. A telefon erre igen alkalmas. Az ember vidáman, egykedvűen vagy együttérzően cseverészhet, mert örömét, bánatát nem látja beszélgetőtársának, csak azt, amit a hang közvetít. Emlékezetéből előveheti a legkényelmesebb arcot, amelyik nem kér számon, nem követel, panaszra sem biggyeszti a száját. Szóval, komótosan berendezkedhet az ember, és, ha kedve tartja, a hangra hagyatkozva idézheti lelki szemei elé emlékezetéből beszélgetőpartnerének legelőnyösebb képét. Tudom, van, aki csukott szemmel telefonál, van, aki meg mértani alakzatokat rajzolgat. Én elképzelem Németh urat, kedves írónkat, ahogy karosszékében ül az első emeleten, és a kinti világot szemlélve a piros autókat számlálja. Értelmetlen? Dehogy. Az ember idővel rájön, hogy nemcsak az értelmes dolgoknak van értelme, hanem sok olyan nemes cselekedetnek, szemlélődésnek, szeretetnek, imának vagy csupán a piros autók számlálásának is, ami nem kecsegtet látható, fogható haszonnal. Csupán jó.
Engem a piros autók helyett a tücsökzene foglalkoztat és egy leendő telefonbeszélgetés, melynek szavait gondolatban már régen összeraktam.
– Hogy van, Léphaft úr?
– Számolom a tücsökzenét este a verandán.
