Olyan rohanó világban élünk, hogy sokszor nehéz felvenni a ritmust a saját hétköznapjainkkal is. Igyekszünk megélni a jelent, miközben vagy a múlton kesergünk, vagy a mindent megváltó jövő után áhítozunk. Mindenki rohan valahová, ami egy teljesen zsúfolt, programokkal teli hetet szül, amit nem győzünk kipihenni a szintén zsúfolt hétvégénken. Elillan a szombat, a vasárnap, és már arra eszmélünk, hogy megint hétfő.
Ebben a rohanással teli életünkben nem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a pillanatokat, amik segítenek megélni a jelen szépségét. Ilyen volt nekem a mostani hétvégém, amikor több régi barátommal is találkoztam, akik bár sokat változtak, az egymáshoz való hozzáállásunk ugyanaz maradt. Nem hazudok azzal, ha kijelentem, hogy egy-egy személyt minimum 15 éve nem láttam, nem tudtam róla semmit, még azt sem, hogy hol él. Valamilyen oknál fogva megszűnt a kapcsolattartás, magam sem tudom, hogy hogyan. Elröppentek az évek, és valljuk be, 15 év hosszú idő, kellően hosszú ahhoz, hogy teljesen kiessünk egymás látóköréből. Amikor pedig nem tartod valakivel a kapcsolatot ilyen hosszú ideig, azt hiszed, hogy már nem is ismered, hiszen más élete lett, más barátok, más munkahely, akár másik ország más társadalmi berendezkedéssel, más szokásokkal, ami végképp eltávolít.
Ez a hétvége meggyőzött arról, hogy legyen életünk bármilyen változó, kusza vagy akár rohanó, ha egy gyerekkori baráttal találkozol, akivel egykor közel álltatok egymáshoz, hosszú idő után is bebizonyosodhat, hogy egymás számára ugyanazok maradtatok.
