Ezen a helyen az eddigiek során számos alkalommal emlékeztem meg a bel- és külföldi vonatozás szépségeiről. Köszönhető ez annak is, hogy a Szerbiai Vasutak személyében egy kiapadhatatlan ihlet- és dühforrást ismerhetnek meg az utazók, akik utazásaik során előnyben részesítik a tömegközlekedés ezen formáját.
Párommal úgy gondoltuk, szép lenne eltölteni egy hétvégét Budapesten, az meg különösen szép lenne, ha vonattal utaznánk fel a magyar fővárosba. Mindketten tapasztalt tömegközlekedők vagyunk, így hát fel voltunk készülve a legrosszabbakra is, de vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni… És itt nem a késésre gondolok, az már alap, hanem a többi furcsaságra.
No.1: A jegypénztárnál nincs aprójuk, nem tudnak pontosan visszaadni – összesen 36 dinárt kellene visszaadniuk, de nincs, tehát nem adnak vissza 1 dinárt sem;
No.2: Az útlevél-ellenőrzés alkalmával mindig a másik irányba közlekedő vonatot nézik át, amíg a két határőr sorra veszi a másik vonat utasait, vársz, mondjuk, erről talán nem a vasúti társaság tehet;
No.3: Negyvenperces késéssel odaérsz, eltelik két nap, és megindulsz vissza. Az út magyarországi szakaszán komolyabb fennakadások nélkül átjutsz, röpke másfél óra alatt megtörténik a két útlevél-ellenőrzés, és vársz… Szerbiában vagy, a vonat a vasútállomás előtt húsz méterrel áll. És áll… ÉS ÁLL! És eltelik negyven perc és áll. És nem szállhatsz le… És negyven perc után ránt egyet a szerelvény, és húsz méter után kiszállsz. És a vonat azután már ott áll…
