A busz tempósan nyeli az éjszakában a kilométereket Görögország felé, s valahol Szkopje után végre elfog az álom. Erős vesetáji fájdalomra ébredek, s látom csaknem két óra múlt el. Azonnal az orvosomra gondolok, aki pár éve elmagyarázta, hogy cukrosként milyen problémákkal találhatom magam szembe. Az egyik a vese. A mindenségit, csak nem rosszabbodott az egészségi állapotom? Épp a nyaralásra utazva kap el valami nyavalya? Most mitévő legyek? Fáj, és még órákon át nem láthatok orvost. Azzal nyugtatom magam, jó, hogy befizettem a biztosítást. Meg hogy talán semmi az egész. Nyugodt maradok, tűröm, és talán még el is múlik. Ötletszerűen kitapogatom, érzékeny-e a nyomásra. Kicsit meglepődök, hogy nem, és ahogyan előre hajolok, már nem is fáj. És mi ez a kemény és szúrós? Ni csak, a felfújható nyakpárnám, azt tettem a derekamhoz. Véletlenül a szelepes fele került a bal vesémhez. Kemény plasztika, az szúr. Megfordítom szeleppel a szék támlája felé. Óvatosan nekidőlök, és már nem is fáj.
A görög határon jókedvvel sétálok egyet, és kora hajnali kávét iszom. Mégsem kell az orvos. A busz pedig rövidesen tovább nyelheti a kilométereket.
