Az idén nem jött össze a nyaralás, de ez nem jelenti azt, hogy nem turistáskodtam. A környéken elkocsikázunk erre-arra, de rájöttem, hogy egy kis élményért nem kell messzire menni. Egy barátommal már tavaly óta terveztük, hogy áttekerünk Peczesorra. Ez tőlünk, Kishegyestől kb. 25 kilométerre van, különböző izgalmas dűlőutakon haladva. Idáig valahogy nem akart összejönni. Vagy Drea előtt kilyukadt a gumi, vagy nem volt kedvünk messzire tekerni, vagy elromlott az idő, vagy csak lusták voltunk. De másfél hete, egy napos reggelen nyeregbe pattantunk és meg sem álltunk mindaddig, míg rossz irányba nem fordultunk egy elágazásnál. Miattam. Kellemetlen. Végül megtaláltuk Dreát, ahol erőt nyertünk egy fagyizásból, és a lélektani határt túllépve megindultunk Peczesor irányába. Aztán meg is lepődtünk, hogy milyen gyorsan odaértünk. Az ember azt hinné, hogy egy 150–200 fős kis faluban nincs semmi érdekes, de ez nem igaz. Szelfiztünk a helyi közösség táblája előtt, megnéztük a régi kocsma romjait, a térdig érő füvet a focipályán, az elhagyott telefonfülkét és a bolt előtt, egy sör mellett elbeszélgettünk Mátyás bácsival. Érdekes dolgokat mesélt a régi világról és a falu mostani életéről. Hazafelé még megnéztünk egy térképészeti kéményt, ami a monarchia idejéből maradt a falucska határában, és megittunk még egy sört Gunarason, a gúnáros szökőkút előtt. Idehaza aztán még napokig éreztem a fenekem, de nagy kaland volt ez a kis utunk. Extra dolog a tengerparton sütkérezni, de a peczesori utunkból több marad meg bennem, mint egy sima tengerparton töltött napból.
