Sötét van és fázok. Hervadnak a virágok, hullanak a falevelek. Kezemben meleg tea, rajtam könnyű takaró. Örülök, hogy pihenhetek egy kicsit.
Dél felé már melegen süt az őszi nap, arcomat megfürdetem a sugaraiban. Az őszülő lombok látványa másképp, de pont olyan gyönyörű, mint a márciusban virágba borult fáké, bokroké, az avar illata pedig felér a tavaszi orgonabokoréval. Most nem annyira a kezem, inkább az agyam jár a kertben. Mire tanított meg az idén? Mit kellene átültetnem, és mit örökre száműznöm? Milyen fának szorítsak még helyet? Hogyan párosítsam a tavaszi hagymásokat? Milyen színeket válasszak? Hova tegyem a madáretetőt, hogy a macsesz ne érje el?
A kert minden évben új esélyt ad az újrakezésre, megtanít felismerni a saját erőmet, meg arra is, hogy hatalmam a természet felett csak korlátozott lehet. Megtanít a természet törvényei szerint élni és elfogadni: ha el is múlik, az életnek igazából soha nincs vége.
Ezért szeretem én nagyon az őszt.
