Az általános iskola alsó osztályába, tán negyedikbe járhattam, amikor a tanító néni engem is besorolt az iskola énekkarába. Mivel az osztályban, az iskolában is az alsósok körében a legnyurgább nebuló voltam, jól mutattam a kar hátsó sorának közepén. Tőlem jobbra és balra sorjáztak az egyre alacsonyabb fiúk, az előttem lévős sorban pedig a lányok. Gyakorolgattuk időnként a vidám gyermekdalokat, hát én is belelendültem az éneklésbe, de csakhamar figyelmeztetett a tanító néni, hogy ne nagyon engedjem ki a hangomat, inkább csak tátogjak. Mi tagadás, nem volt és később sem lett valami jó hallásom, pedig apám szépen tudott énekelni annak idején a falusi színtársulatban. Már felsős voltam, ötödikes vagy hatodikos, elég sokat járt a szám az órákon, le is intett a magyartanárnő, hogy te csipogós, ne csipogj annyit. Az énekkarban is ez lehetett a baj, inkább csak dekorációnak kellettem a hátsó sor közepén. Pedig szívből nyomtam a nótát, hogy: „Víg a májusi élet, bár a völgyölet éget!” Az én botfülemben így szólt ez az ének akkor, csak később tudatosodott bennem, hogy valójában hogyan is szól e vidám tavaszi dalocska szövege: „Víg a májusi élet, vár a völgy öle téged!”
