Ősz húrja zsong, / Jajong, busong /A tájon, / S ont monoton / Bút konokon / És fájón – kezdődik ekképpen Paul Verlaine Őszi chanson című verse Tóth Árpád közismert fordításában. Ugyanezen vers Kántás Balázs tolmácsolásában így kezdődik: Messze szálló / bús gitárszó / hangja zeng / peng a zord ősz / gyászos és bősz / hangszere. Szabó Lőrinc ellenben így fordította a francia eredetit: Zokog, zokog / az ősz konok / hegedűje, / zordúl szivem, / fordúl szivem, / keserűre. Térey János értő keze nyomán pedig imigyen hangzik magyarul az első versszak: Síró vonón / Bong monoton / Őszi dallam, / Szivemre tör, / S kínja gyötör / Lankadatlan. Emellett Tóth Árpádnak van egy kevésbé ismert fordítása is: Ősz hegedűl / Szünetlenűl / A tájon / S ont monoton / Bút konokon / És fájón... Mennyi líra, mennyi dallam, mennyi szépség! – mindez az irodalomtörténet egyik legmegrázóbb őszi versében. Talán részben amiatt vált ez az alkotás „örökzölddé”, mindenkor aktuálissá, mert a szerzőjének sikerült megragadnia a mulandóság rettenete mellett az újjászületés csodáját is. Arra emlékeztet ugyanis bennünket e chanson: ne feledjük, hogy az őszi búcsúzóban és színpompás levélözönben a megnyugvás mellett ott a megújulás lehetősége! Gondoljunk erre, miközben cirógatja arcunkat a bágyadó napfény, és lépteink nyomán illatos avar zizeg!
