Bánát német megszállása idején mindenből, így ennivalóból is szűkében voltak, örülhettek a falusiak, ha kukoricadarát főzhettek. Ha kevesebbet is meg ritkábban is ettek, de legalább só lett volna elég, hogy annak a kevéske és szegényes ételnek ízt adjon. Nagy szó volt akkoriban a só.
Abban az időben Hódegyháza lakossága ásott kutakból látta el magát és jószágait ivóvízzel. A faluban számos kutat is ástak, hogy mindenkinek legyen vize. Ketten-hárman összefogtak a szomszédok és közös kutat ástak. A településen a múlt század közepén még 30-40 ásott kút volt. Amikor elsarasodott a kút vize, kipucolták, mélyítették, hogy friss vízhez jussanak. A sárga homokig is leástak, kitéglázták a kút falát, nehogy beomoljon.
A Lekvársoron, az Aranka felé haladva jobb kéz felől is volt egy ásott kút, de ennek a vize a többi kútétól eltérően sós ízű volt. A környező szikes talajból bemosódhatott a sziksó, vagy valami másért, de ennek a kútnak valamennyire sós volt a vize. Jobb megoldás nem lévén, a háziasszonyok az ebből a kútból vitték a vizet a főzéshez.
Manapság már jószágitatásra sem alkalmas az ásott kutak vize, annyira szennyezettek a talajvizeink.
