Reggeli, meredeken vakító napsütés járja át a szobát, a betonkaptár egyik négyszögletű, precízen kimért üregét. A benne tartózkodó személy – legyen a neve az antik héroszi Typicus – ősi dallamot dúdol, maga sem tudja, hogyan jutott eszébe. Színes, szagos, villogó, lüktető tárgyak veszik körül, alig ért valamit belőle. Egy kicsit olyan, mintha a lobogó tűz árnyai táncolnának a barlang falán. Erre mordul egyet, mint a korai cro-magnoni.
Most csupán annyit tud, mi a dolga, pontosabban: mi a mindennapi teendő. Az ösztönök azok a beidegződések, amelyek az évmilliók során a leghatékonyabban biztosították a túlélést.
Minden azon múlik, hogy ez a rend a káosz előtti, vagy a káosz utáni pillanatban lebeg-e. Külső szemlélő nem is érzékeli a különbséget. A benne tartózkodó számára is csak a hangulatok rezdülése árulkodik, már ha egyáltalán odafigyel rájuk.
A gyártósoron zakatol a munka, a szalag gördül a fényes távolba, épp, mint az emberi mivolt.
