Azt hiszem, mindenkivel előfordult már – csak nem merte bevallani talán még önmagának sem –, hogy bizonyos idő elteltével megunta a nála vendégeskedő rokonát, barátját. Hiába készült, várta, hogy megérkezzen, örült neki, három nap múlva elege lett belőle, és alig várta, hogy becsukja maga mögött az ajtót. Beigazolódni látszik a mondás: Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég.
De miért unjuk meg vendégeinket? Mi történik az alatt a bizonyos három nap alatt? A Mindennapi pszichológia szerint a vendégünk eleinte valami annyira pozitívat nyújt nekünk, ami minden mást feledtet. „Önazonosságunkat többek között azzal határozzuk meg, hogy milyen rokoni és baráti közösségbe tartozunk. Egy kedves rokon vagy barát látogatása igazolja ilyen értelmű önmeghatározásunk érvényességét.”
Másrészt egy rég nem látott vendéggel alaposan ki tudjuk vesézni a közös rokonok, barátok viselt dolgait, és ez jó, mert ahogy az evolúciós pszichológia kimutatta, „velünk született igény él bennünk az iránt, hogy tájékozódjunk az általunk ismert személyek magánélete felől”. Tehát ne szépítsünk: a génjeinkbe van kódolva, hogy szeretünk pletykálni.
A baj ott kezdődik, hogy a nagy beszélgetések, amikor egymás szavába vágva, szinte levegőt sem véve adjuk-vesszük a bizalmas infókat, a látogatás elejére összpontosulnak. A vendég érkezése, a vele való foglalkozás dopaminzuhanyok sorozatát indíthatja el agyunkban. Csak hát az újdonság hamar elmúlik, a jelek szerint három nap valóban elegendő hozzá. Ne feledjük, hogy minden csoda is három napig tart!
Egyedül abban reménykedhetünk, hogy ennyi idő alatt a vendégünk is megun bennünket, és szedi a sátorfáját.
