Valahogy úgy éreztem ma reggel, hogy jól sikerült a vasárnap. Egy kevés munkától eltekintve egész nap lazítottam, pihentem, filmeztem, szóval élveztem az életet. Sikerült kikapcsolódnom, és feltöltődve kezdtem a hetet. Tartott ez az idilli állapot mindaddig, míg idehaza voltam a párommal. Amint lementem a faluba „ügyintézni”, rám szakadt a Balkán. A posta bejáratánál még örömmel konstatáltam, hogy csak hárman vannak előttem, de a tolóablakhoz érve már láttam, hogy mégsem lesz ez egy könnyű menet. Ismét egy új hölgy ült a tolóablak mögött, akit valahonnan ide rendeltek, és természetesen nem tud magyarul egy kukkot sem. Ez még hagyján, de úgy gépel, mint egy sas: köröz, köröz, majd lecsap. Szóval várnom kellett a postán, majd a számítógépszervizben is, ahol ketten voltak előttem. Itt relatíve biztos voltam a dolgomban, hiszen csak a szünetmentes tápomban kellett akkumulátort cserélni, és már egy hete leadtam. Semmi javítás vagy egyéb időhúzó hókuszpókusz, csak egy sima csere. Aztán mégis sikerült meglepődnöm, mert a mester a legsajnálkozóbb arckifejezésével közölte, hogy ő megrendelte az aksit, de nem hozták, és akkor ő most nem rendeli meg még egyszer, hanem elmegy érte, és akkor jöjjek majd máskor. Hát igen. Hazafelé gyalogolva még picit elmélkedtem a történteken, s közben megpillantottam a Krivaja folyó hófehér vizét, amit a topolyai hús- és dögfeldolgozó ipar szennyez már évek óta sikeresen.
Ekkor úgy éreztem, mintha minden ellenem esküdött volna össze, hogy felmorzsolják a reggeli pozitív hangulatom. De nem adtam magam. Megtaláltam a pozitív szikrát, és szerencsésnek éreztem magam, hogy születésem óta nem érzek szagokat. Így legalább azt nem érzetem, hogy milyen büdös a Krivaja.
