A szocialista (vagy kommunista) időkben, Jugoszláviában és még inkább Magyarországon, mindent megkívántunk, amiről tudtuk, hogy a nyugaton van, de sehogy, vagy csak nehezen juthattunk hozzá. Álmodoztunk olyasmiről is, amire igazán semmi szükségünk nem volt, de mindennél jobban akartuk, hogy nekünk is legyen.
Idővel azután mindenünk lett, bár sok mindenben végül is nem leltünk örömet. A két országban megkaptuk például azt az amerikai kereskedelmi divatot is, amit személyesen még 1970-ben láthattam ott: a 99-re végződő árakat.
Ma sem értem, hogy az emberek millió miért hiszik el, hogy nagyon jól járnak, ha valamiért 100 helyett 99,99-et fizetnek. De ezen már nem lehet változtatni. A jelek szerint akkor sem, ha a vevő szemszögéből éppenséggel semmi értelme. Amerikában ugyanis a vásárló mindig visszakapja az egy centet, Szerbiában és Magyarországon azonban ez nem lehetséges. Noha nincs többé para, az árakat továbbra is abban mutatják ki. A napokban vett banán kilója így 99,99 dinár volt. Magyarországon nemhogy fillér, hanem 1 és 2 forintos váltópénz sincs, de valaminek az ára akkor is pl. 399 forint. Vagyis, nem tudnak visszaadni. A jó ég tudja, hogy végül hol köt ki az a sok egy para, vagy egy forint, mert azt nem árulják el. Fejenként nem sok a havi 10 dinár vagy 100 forint, amit az ember akarata ellenére elkölt, viszont a vásárlók milliói csinos összeggel ajándékozzák meg a parák és forintok agyafúrt új tulajdonosait.
