Felgyorsult az idő. Küszöbön az ünnepek. Mindenki lót-fut, vásárol, közben elsiklik a másik ember felett.
Istvánt bölcs embernek tartották a barátai. Barátai sokszor kikérték a véleményét. Anna is ezt tette, amikor meglátogatta. Megkérdezte tőle:
– Miért van az, hogy ha valakitől segítséget kérek, akkor általában a szegények hallgatnak meg, ők próbálnak valami megoldást találni, vagy legalábbis vigasztalni és reményt adni. Ha viszont a gazdagok felé fordulok, ők legtöbbször oda sem figyelnek, meg sem hallgatnak, nemhogy még segítenének!
István odavezette Annát az ablakhoz.
– Mit látsz, ha kinézel? – kérdezte.
– Látom az embereket, amint sétálnak, vagy épp rohannak valahová. Látom a fákat, az ágakat lehúzza a hótakaró, és látom a havat lapátoló munkásokat. Látom a szemben lévő kirakatokat, a hirdetőtáblákat… – hangzott a válasz.
István akkor a tükör elé vezette, és újra megkérdezte tőle:
– És most mit látsz?
– Ugyan mit látnék? Hiszen ez egy tükör! Természetesen magamat látom.
István elmosolyodott.
– Anna, a tükör is ugyanúgy üvegből van, mint az ablak. És lám, elég egy kis ezüstöt kenni rá, és az ember máris csak saját magát látja benne.
