Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megválnom a nagyszüleim régi, kombinált szekrényétől. Egyrészt szentimentális okokból, hiszen nagyon szép emlékek fűztek hozzá – például most is a fülemben cseng az ajtaja nyikorgása, ahogy nagytata vasárnap reggel, a miséhez készülődve kipakolja belőle saját és a nagymama ünneplő ruháját –, másrészt azért, mert nem kellett senkinek. Felhívtam legalább tizenöt hirdetőt, akik szó szerint mindent felvásárolnak, elviszik az összes szükségtelen holmit, padlást, kamrát lomtalanítanak, de amint meghallották, hogy milyen típusú szekrényről van szó, azonnal visszakoztak.
Amikor felmerült bennem annak a gondolata, hogy túladok rajta, elhatároztam, csakis olyan személynek adom tovább, aki restaurálja, és így felújítva még akár évtizedekig szolgálhatja az új tulajdonosát. De ahogy múlt az idő, és már nem tudtunk mozdulni tőle, mert a felújítás miatt láb alatt volt, úgy voltam vele, odaadom ingyen is, csak vigyék. Így sem kellett azonban a kutyának sem. Sőt, az elszállításáért pénzt is kértek, minimum 2000 dinárért vitték volna ki a szeméttelepre. Annyit nem voltam hajlandó fizetni, ilyenkor, a felújítás kellős közepén, minden fillér számít. Végül az történt, amit nem szerettem volna, hogy megtörténjen: szétszedtük, és a barátnőm férje elvitte tűzifának.
Azzal vigasztalom magam, hogy az 50–60 éves kétvitrines, kombinált szekrény legalább még egyszer utoljára hasznára válik valakinek.
