A hétvégén Budapesten jártam. Alig vártam már az alkalmat, amikor kiszakadhatok az itthoni mindennapokból, és beolvadhatok a magyar főváros nyüzsgésébe. Minden pesti utam során igyekszem sorra járni azokat a helyeket, amelyeket különösen megszerettem, amelyek valami oknál fogva fontossá váltak a számomra. Jólesik sétálni egyet a Duna-parton, átgyalogolni valamelyik hídon, és a várfal tetejéről magamba szívni a hömpölygő folyó, a félhomályban már fényárban úszó túloldal látványát. Régebben szívesen metróztam, megvan a varázsa, ha az ember belegondol, hogy például a folyó alatt jut át a pesti oldalról a budai oldalra, vagy ha elücsörög a metrókocsik valamelyikében. Megfigyeli közben az arcokat, az utasok viselkedését, belefülel a fennhangon folytatott telefonbeszélgetésekbe. „Lekottázza” magában a látottakat.
A hétvégén azonban metrózás helyett villamosozásra, buszozásra váltottam. Nemcsak a hármas metró körüli elkeserítő hírek okán, miszerint életveszélyessé váltak a kocsik, hanem a télies látkép okán is. Szinte minden karácsonyi díszben pompázik, „megvezetve” a járókelőket, az adventi időszak előtt pár héttel gyaníthatóan már a zsebünkre apellálnak. Még ha tisztában is vagyunk mindezzel, jólesik jönni-menni az utcákon, felvenni a város ritmusát. A téli vásár környékén lengő forraltbor-illat pedig csak felerősíti az „előünnepi” hangulatot.
