Nem kapkod. Egyet lép, egyet emel a járókereten, majd ismét lép. A mozdulatok ismétlődnek. Lassan halad a töltés mögötti egyenetlen úton. A háromnegyedes, jó szabású kabát félig begombolva. A kendő is szebb időket látott. – Elfogyott? – kérdi pihegve az előtte levőt, amikor végre odaér a Kis-Dunára néző egyemeletes ház földszinti raktára elé. Valamikor, nem is olyan régen, garázsként szolgált, most sorban álló emberek, egy kiszolgált kutya meg egy vén kandúr népesíti be a helyet vasárnap kivételével mindennap. Az ajtóhoz közelebb egy akcentussal beszélő, kreol bőrű nagyszülő dicsekszik visszafogottan az unokáival, tegnap érkeztek Frankfurtból. Nekik vásárol. A kopott felsőben álló ötvenes ember hetente egy zsákkal vásárol. A szürke zakós a hajdinásat kedveli. Egyet vagy kettőt visz. Az egykori tévés kerékpárral jár ide. Nem tudom, miért csomagoltat egész zacskóval. A szemüveges, szakállas úr mindig teljes kiőrlésűt vásárol. Az otthonkában, papucsban várakozó néni bizonyára a szomszédságban lakik. Ő minden másnap jön. Egyet vesz, de elmondása szerint az sem fogy el, a maradékot a kutyus eszi meg. Türelmes emberek morzsolgatják nap mint nap az időt itt, a jó nevű pékség raktárrá előléptetett garázsa előtt. Bent műanyag ládákban, nejlonzacskókban kenyér, porcukros fánk, almás béles, pizzatészta, kifli és pogácsa vár azokra, akik nem vetik meg a másnapos árut. Ez nem az egyetlen hely a székvárosban, ahol 15 dinárért kenyeret, a valódi ár töredékéért süteményt, pékárut vásárolhatnak az emberek. Népszerű a kenyérturkáló.
